Amir Ahmed Nasszer - Én és az Iszlám (winrudi szerint)

A magyarul a könyvfesztiválra megjelenő Én és az iszlám egy fiatal fiú fejlődéstörténete, aki a vallással kapcsolatos kételyek megfogalmazásától egyfajta szellemi megvilágosodásig jutott el, de ennél sokkal több: amellett, hogy az Arab Tavasz szellemi előtörténete, kiemeli egymás megértésének, elfogadásának és magának a józan észnek a fontosságát is.

A könyv szerzője Amir Ahmed Nasszer (1986-) Szudánban született, majd Katarban nevelkedett tízéves koráig, amikor családjával együtt Malajziába költöztek. Ezeknek a váltásoknak köszönhetően sok és sokféle iskola padjait koptatta, ezek mindegyikében más volt a valláshoz és a vallásos előírásokhoz kötődő viszony. Talán ennek köszönhetően kezdett kérdéseket feltenni, melyekre legtöbbször csak dogmatikus válaszokat kapott, vagy éppen pokolra kerüléssel fenyegették. 2006-ban indította el Szudáni gondolkodó című blogját, ahol különféle témákban (iszlám vallás, arab-zsidó konfliktus, demokrácia, diktatúra) fejtette ki folyamatosan alakuló és fejlődő véleményét. Bejegyzéseit más bloggereken és érdeklődőkön kívül hamarosan világlapok szerkesztői is olvasni kezdték, így idézték sorait a New York Times vagy a The Guardian hasábjain is.

Amir könyvében egyfelől kapunk egy olvasmányos stílusban elmesélt személyes történetet, az ő életének történetét. Ehhez kapcsolódik szervesen az iszlám, hiszen természetesen hívő muszlim családba született, azonban a készen kapott válaszok szó nélküli elfogadása helyett ő valami váratlant hajtott végre: kérdezni kezdett. Az ezekre a kérdésekre kapott válaszok, valamint saját folyamatos szellemi és lelki fejlődése végül kiábránduláshoz, és nagy szerelmével, az iszlámmal való szakításhoz vezettek el. Ennek a folyamatnak a bemutatása során óhatatlanul előkerülnek az iszlám különféle problémakörei, ezek előzményeinek és lényegének rövid felvázolása sosem marad el, segítve a témában nem jártas olvasó eligazodását is.

A kötet utolsó harmadában az Arab Tavaszt is tárgyalja Amir, és azt is, hogyan segítették hozzá ehhez az arab világot a bloggerek, és az ő véleményük. Bloggerek és felvetett témák széles skáláját ismerjük meg, akik mindegyike az internet, és annak pozitív hozadékainak "termékei". Ők ugyanis az internet jól is használható tanító információdömpingje nyomán kérdések feltevésébe és saját alapvető emberi jogaik követelésébe fogtak, kinyitották a szájukat és billentyűzetet ragadtak, a hatás pedig elsöprő erejű volt, persze problémák maradtak, sőt.

Amir Ahmed Nasszer (forrás: mynameisme.org)

Az internet elképzelhetetlenül nagy erejének felismerése mellett a könyv olvastán azt is érdemes végiggondolni, hogy ki, vagy mi lehetett volna Amirból, ha nem kezdi el használni az eszét. A magát nagy szorgalommal különféle témákban képző, tengernyi kötetet elolvasó, majd ezek nyomán súlyos kérdéseket írásaiban felvető értelmiségi helyett lehetett volna belőle végső esetben akár a dogmatikus válaszokat szó nélkül magáévá tevő, elvakult öngyilkos merénylő is. Ettől a sorstól pedig nem más mentette meg, mint a józan ész, és a gondolkodás ereje.

Amir könyve több fontos üzenetet is hordoz. Egyrészt személyéből fakadó toleranciára tanít másokkal, főleg a velünk ellentétes véleményt vallókkal szemben, a kötet egyik legérdekesebb témáját mindenképpen a zsidók, és a velük való szembenállás körülményei adják. Aztán kiemelkedően fontos még az ész, a gondolatok, az olvasás és a tanulás erejének tanúsítása, hogy mire lehet képes valaki, aki elkezdi használni azt, ami a fejében van. Végső soron - és talán ez a legfontosabb és a legbölcsebb - pedig már csak azért a gondolatért is érdemes elolvasni a könyvet, mely szerint nem az a fontos, hogy ki vallásos és ki nem, ki miben hisz, vagy miben nem, ki zsidó, muszlim, szudáni, egyiptomi, izraeli vagy bármi más, egyetlen egy a fontos: hogy jó ember-e vagy sem. A többi nem számít.

A kötetet köszönöm az Atlantic Pressnek!

10/9

Az értékelést a Librum blognak köszönjük!

Amir Ahmed Nasszer - Én és az Iszlám (Deszy szerint)

Véleményem

Őszintén szólva sokat gondolkoztam, hogy olvassam-e ezt a könyvet vagy ne. Ritkán olvasok az arab világról, ritkán olvasok non-fiction könyveket és ha olvasok is, akkor az inkább a múltról szól, történelmi, nem pedig a jelen problémáit boncolgatja. De valahogy újra meg újra visszatértem a gondolathoz, mert hajtott a kíváncsiságom. Ugyanis nagyon érdekelt, hogy ezt az egészet hogyan látja valaki belülről, valaki olyan, aki ezekben a hagyományokban nőtt fel.

Így utólag nagyon örülök, hogy az olvasás mellett döntöttem. Nem mondom, hogy könnyű olvasmány volt, több szempontból sem. De valószínűleg pont azért, mert egy bloggerről beszélünk, abszolút fogyasztható volt. Gyanítom, ebben a fordító munkája is benne van, mert nagyon szépen elmagyarázzák a szövegben mindennek a jelentését, ha máshogy nem, lábjegyzetben. (Külön örültem, hogy a szóviccek is megmaradtak ebben a formában.)

Szóval nem egy könnyű téma ez. Egyrészt általánosságban elmerülhetünk kicsit jobban az arab világban, az arab országok napi politikai, vallási kérdéseiben. Nagyon más világ ez a miénkhez képest, és ha igazán megérteni nem is, megismerni úgy lehet, ha az ember hajlandó foglalkozni vele, akár olvasás szintjén is. És mi lenne erre jobb megoldás, mint egy ott nevelkedő, élő ember szemén keresztül szemlélni ezt a kultúrát? 

Másrészről viszont ez nem csak egy általánosságban íródott könyv. Ez egy élettörténet, Amir Ahmed Nasszer története arról, hogy nevelkedett egy kisfiú az arab hagyományok szerint és hogyan kezdett el kérdéseket feltenni az őt körülvevő világgal kapcsolatban. Nagyon érdekes volt például az, hogy az arab világon belül sincs egységes gondolkozásmód arról, hogy a vallással kapcsolatban mit hogyan kellene magukévá tenni. És itt most nem a szélsőségesen radikális, terroristacselekmények szintjén értem a kérdést, hanem abszolút hétköznapi kérdésekben. Például abban, hogy egy kisfiú imádkozhat-e otthon vagy neki is el kell mennie a felnőtt férfiakkal a közös imádságra? És mennyire kell szó szerint venni a büntetést, amennyiben az ember nem gyakorolja a leírtak szerint a vallását? Valóban Allah haragjától kell tartani, ha nem olvasol el bizonyos szövegeket minden nap lefekvés előtt?

"Egy ideig ott volt egy szépséges, lélekben felszabadító, misztikus iszlám, amelyet gyerekként szerettem; később, ezzel összefonódva, jött egy másfajta iszlám, amely megparancsolta, hogy tartanom kell magam bizonyos hitekhez, vagy azt kockáztatom, hogy örökre a pokolban fogok égni. Magas, fojtogató korlátokat emelt közém és a gyerekként szeretett szabad gondolat varázsos kíváncsisága és képzelete közé.
Azt az iszlámot nem szerettem. Az vacak volt. Nyugtalanná tett, de annyira összeolvadt azzal a másikkal, amit tiszteltem és szerettem, hogy többé már nem tudtam őket megkülönböztetni."

Ezek számunkra lehet, hogy nem is tűnnek olyan nehéz kérdéseknek, és nem tudjuk igazán átérezni, hogy bizony valakiknek ezek a kérdések és az erre kapott válaszok az életét határozzák meg. És ne legyünk cinikusak! Az arab világ számunkra felfoghatatlan szokásai ellenére ugyanezek a kérdések a mi világunkat is áthatják. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy a keresztény vallásban ugyanezek nem jelentek gondot, vagy legalábbis olyasmit, amin már évszázadok óta vitáznak a követői. 

Viszont pont ez a rengetegféle felfogás az, ami Amirban konfliktust keltett, és ami miatt elkezdett kérdéseket feltenni. Először gyerekként, de felnőtt fejjel már megérti, milyen fontos volt ez. Mert lehet, hogy apró kérdésekkel kezdődött, de aztán egyre többet kérdezett, mígnem már komoly társadalmi problémákat érintett. Mert a gondolkodó ember kérdez, és nem csak megy a többiek után szó nélkül. Ilyen gondolkodókból kellene több az egész világon, de egy olyan területen, ahol komoly társadalmi problémákkal küzdenek főként a vallásra épülő okokból, különösen. Amir úgy volt képes értelmesen, józanul gondolkozni, hogy nem vált meg hagyományaitól, vallásától. Egyszerűen csak hátrébb lépett, hogy kicsit távolabbról, elfogulatlanul megszemléljen olyan kérdéseket, mint például a zsidó-palesztin konfliktus.

Aki egy olyan könyvre számít, amiben egy sok szenvedést megélt arab nő meséli el, hogyan kínozták meg, az csalódni fog. Ilyen könyvből már sokat láttunk. Ez a könyv nem erről szól. Ez a könyv egy fiatalember meséje arról, hogyan igyekezett megtalálni a helyét az arab világban, ahol felnőtt és hogyan lett küldetése az, hogy másokat is rávegyen: gondolkodjanak, ne csak vakon kövessék a tömeget. 

Erre pedig a blogvilágot választotta táptalajul. Bloggerként kifejezetten élveztem azt a részt, ahol Amir elmeséli, hogyan sodródott a blogszférába. Hogyan kezdett el először csak blogokat olvasni, majd gondolkozni egy saját blogon és aztán hogyan jutott el odáig, hogy felvállalta a nevét, vállalva ezzel minden kockázatot. Az új generációnak ugyanis már rengeteg eszköz áll a rendelkezésére, hogy változtasson, és Amir azok közé tartozik, akik éltek a modern technika adta lehetőségekkel. 

Amir saját élményein és gondolatain keresztül mutatja meg nekünk, milyen ma egy arab országban élni. Mik a hétköznapi gondok, milyen problémák fakadnak abból, hogy ilyen szorosan összefonódik az arab világban a vallás és a politika. Milyen az, amikor mindent áthat a cenzúra. Különösen megdöbbentő volt az a rész, amikor teljes természetességgel írt arról, hogy mossák a gyerekek agyát már az iskolákban, mígnem akár olyan vallási fanatizmusra érnek el, amikor 10 évesen nincs is nagyobb vágyuk, mint hogy életüket adhassák az iszlám terjesztéséért.

"Médiának sakk. Oktatásnak sakk. Néma különvéleménynek sakk.
Akkoriban Szudánban nem létezett az internet, így annak nem adhattak sakkot. A tudatlanság politikája így is dermesztően hatékony volt."

Elgondolkodtató olvasmány, az biztos. És ami a legjobb benne, hogy nem elvakultan. Nem védi meg bármi áron az iszlámot, de nem is támadja azt mániákusan, mint ahogy azt sok nyugati mű teszi. Egyszerűen rávilágít a saját hazája gyengeségeire, erősségeire és megoldandó problémáira.

Nem állítom, hogy mindenki élvezni fogja, de akit kicsit is érdekel az arab világ vagy úgy érzi, szüksége lenne arra, hogy többet tudjon, mi zajlik ott és szeretné tágítani a látókörét, annak ajánlom. Én egyáltalán nem bántam meg, hogy olvashattam. Ezúton is köszönöm a lehetőséget az Atlantic Press Kiadónak!

A recenziót köszönjük Deszy-nek!
Az eredeti bejegyzés: Katt!

Amir Ahmed Nasszer - Én és az Iszlám (Liliane Evans szerint)

,,HOGYAN VETTE EZ AZ ESZEMET A FUNDAMENTALIZMUS ÉS HOGYAN SZABADÍTOTTA FEL LELKEMET A KÉTKEDÉS."

,,Képesnek lenni az önkifejezésre, képesnek lenni saját hangon megszólalni a nyilvánosság előtt, ez az egyik legfelszabadítóbb érzés, amiben embernek része lehet. És ha egyszer belekóstolsz, szinte képtelenség visszakozni."

Kicsit nehéz most a dolgom, mert nem gondoltam volna, hogy ez a kötet ennyire próbára tesz és ezt most nem rossz értelemben írom. Egyszerűen olyan kérdésekkel találkoztam ebben a könyvben, amelyekkel én is küzdöttem/küzdök és érdekes volt szembesülni velük. 

Az iszlám nem egy könnyű téma, nem véletlenül van annyi konfliktus a valláshatárokon húzódó törésvonalaknál és egyáltalán nem könnyű megérteni a természetét, pont úgy ahogy Amir rávilágított a helyzetre. Akár az arab-izraeli problémát tekintve, akár az Arab Tavaszt nézve komolyabb ismeretek kellenek ahhoz, hogy ezeket a konfliktusokat mindkét oldalról meg lehessen ítélni és nem el.

Olvastam a Hazám, az ígéret földjét és megdöbbentő volt figyelni a másik oldalt, illetve az akkori kívánságom, miszerint engem érdekel a másik fél is, most meghallgattatásra talált és ugyanaz a kiadó hozta el nekem a választ az akkori kérdéseimre, amelyik jobban megismertetett Izrael problémakörével. Ennek nagyon örültem és már olvasás előtt is izgatottan vártam az én nagy lehetőségemet, hogy végre megismerhessem azt a vallást amelyről eddig olyan rosszakat hallottam és egy nagy kérdőjelként szerepelt az ismeretanyagomban.

Bajban vagyok, mert nem tudok a cselekményről írni, hiszen mint olyan, nem volt benne. Amir életéről olvashattam, arról, hogyan szeretett bele kiskorában a vallásába és utána hogyan ábrándult ki belőle. Ennek a folyamatnak az ok-okozati levezetése az a szál, amely végighúzódik a köteten és ez nem vehető igazi cselekményszálnak. Ez a könyv egy életrajz, egy társadalom- illetve valláskritika, politikai, vallási, filozófiai elmélkedés és az író lélektani feljegyzése saját magáról. Az Én és az iszlám amennyire sokszínű, annyira komoly és nehéz olvasmány is.

Elsőre nem ezt vártam. Fogalmam sem volt, hogy ez a kötet éppen arra a kínzó problémára ad majd választ, amely bennem is létezik és éli a világát, de ez történt pedig én nem ragadtam két világ között úgy mint Amir.

Forrás
Támogasd a szeretetet és a békét!

Igazából azt hittem, amit korábban pár bloggertársam leírt előttem, hogy az Én és az iszlám az írójának meghurcoltatásáról fog szólni és egy izgalmasabb életrajzot kapunk. Tehát kedves olvasóm, ha szeretnél megismerkedni Amir történetével vagy akár egy polgárháborúval és ha egy vérrel, kínzással teli könyvet vársz, akkor felejtsd el, lehet hogy csalódni fogsz. Viszont ha kíváncsi vagy a dolgok miértjére, a filozófiai gondolatokra, a vallások - nemcsak az iszlám - és a társadalmak, diktatúrára alapozó "uralkodók" kritikájára, egy ember lelkére, akkor ez a te könyved.
Amir nem keveredett bele ezekbe a dolgokba, ő a saját maga útját írta le, a lelkének és gondolatainak változásait, mert ő az ész embere és ez vehető a dzsihád egyik formájának, amely az egyénen belül jelenik meg, mert önmagában húzódik a törésvonal. Sokkal hangsúlyosabb volt a belső vívódása, mint a környezetével szembeni ellentéte, viszont az utóbbira is hoz példát. Felvázolja személyes fejlődését, azt az utat ahogy rátalált a bloggerekre, az utána lévő tanulást illetve a saját gondolatait, a folyamatos elidegenedést a vallásától és a jelen helyzetig vezető ösvényt, illetve az akkori érzéseit.

A kötet a fentebb is említett kritikák illetve gondolatok összessége, ami nehézzé teszi az olvasást és bevallom néha jól jött az, hogy félre kellett tennem, hogy egy sokkal könnyebben fogyasztható regényt kapjak elő helyette, mert egy kicsit tömény.
Egyúttal ez a mű nemcsak az iszlám kritikája, hanem a többi vallásé is, de érthetőbb ha azt írom, hogy egyházé. Amir bemutatja azt a folyamatot, ahogy az egyik állapotból a másikba jut el, tehát az iszlám diktatórikus kormányainak bírálatától, a vallások minden racionalitását felborító misztikus elemeiig, amelyek ellentmondanak az ész törvényeinek. Ez a vallások általános kritikája ebben a könyvben.

Forrás
A szerző.

A gondolatok, a filozófia pedig úgy jelenik meg, hogy Amir a nagy gondolkodók műveit olvasva szenvedélyesen keresi az igazságot, a megszállottjává válik és igazából azt szeretné, hogy az olvasói is megértsék a benne végbement változásokat illetve azt, hogy mi vezetett odáig, hogy a szerelmének tartott iszlámmal szakítania kelljen. Hogy pontosan mi célból írta ezt le, nem spoilerezném el.
Ez a vonal egy kicsit sok volt, komolyan oda kellett figyelni a kötetre ha nem akartam lemaradni és ezért fáradtan nem lehetett olvasni. Amir gondolatmenetét nagyon szerettem követni, teljesen logikus a magyarázata, ő egy intelligens ember. Jól felépített a kötet is viszont a sok elmélkedés egy kicsit vontatottá teszi az élményt. Egyúttal lenyűgözve figyelem Amir teljesítményét, nem mindenki képes arra, hogy így megismerje önmagát és kitörjön a tradíciók által rá kényszerített helyzetéből.

A könyv legérdekesebb része számomra igazából Amir gyerekkora volt, ahol a szerző megmutatja hogyan ültetik el az engedelmesség magvait a fiatal és befolyásolható generációkban. Egyúttal arra is gondoltam, hogy a szerző legnagyobb szerencséje az, hogy normális szülei vannak. 

,,Mind a diákok, mind a tanárok mániákus megszállottjai voltak Izraelnek és azon összeesküvési elméleteknek, amelyek a zsidókat okolták gyakorlatilag a muszlim világ minden komolyabb gondjáért. Szerintük nyilvánvaló, hogy a PEPSI a „pay every penny save Israel” rövidítése."

Kár, hogy a könyvbe nem fért több az iszlám országok szokásáról, a mindennapi életről, ezt hiányoltam egyedül.

Ha politikáról van szó, akkor a szerző nagyon jól magyaráz és sikerült egy képet adnia arról, hogy ,,nem minden muszlim eszelős holdkóros" és hogy ,,az iszlám lehet türelmes és értelmezhető sokkal racionálisabban is". A két állítás pedig összeillik, az egyes arab országok az iszlámra építik a totalitárius rendszert és a vallás nevében követnek el bűnöket. Ezért a megértéshez elengedhetetlen az, hogy egy helyzetképet kapjunk a világban elfoglalt helyükről illetve a belpolitikáról.

Amir vizsgálja annak a kérdését is, hogy a vallása miért süllyedt le ilyen mélyre? Mi okozta az iszlám bukását? Ezután a mai kor vallásáról gondolkodik és igazából külön utakon, de akár egy keresztény lány is érezheti azt, amit más hiten lévők. Amir a jelenkori problémákat írja le és meg is adja rá a választ, legalábbis arra, ami az iszlámra vonatkozik.

,,Az élmény érzelmileg kimerítő volt, és felvetette bennem a kérdést, hogy miért kell a vallásnak ekkora tehernek lennie, és miért kell ilyen mereven követni. Amennyire meg tudtam állapítani, az iskolában a tanulók nem voltak mind boldogok. Én sem."

Összesítve egy nehezebb könyvről van szó és igazából én is azoknak ajánlanám akik nyitottak a vallási vagy azokat cáfoló eszmékre, illetve kíváncsiak egy ismert blogger életrajzára. Nekem tetszett a kötet bár néha egy kicsit unalmasnak találtam, de azért szerettem olvasni Amir gondolatait.

,,Ha olyan valaki vagy, akinek nehéz a kapcsolata a vallással, vagy mélyen érdeklődsz iránta; olyan vagy, akiben ég a vágy, hogy egyre zsugorodó bolygónkon segítsd a szabadság, az emberi méltóság és az igazságosság kibontakozását; olyan vagy, akinek szenvedélyes ügye a személyes és kulturális átalakulás, önmagad fejlesztése, a leírtak neked szólnak.
Ha a hiteddel szembeni kihívástól felforr a véred, ez a könyv valószínűleg nem neked szól."

A recenziót Liliane Evans-nek köszönjük! 

Amir Ahmed Nasszer: Én és az Iszlám (Letya szerint)

Vallásról és politikáról vitatkozni nem érdemes, mert a másik belső meggyőződésén úgy sem tudunk változtatni. Azonban nyitottnak kell lennünk, hogy a másik fél ész érveit meghallgassuk (már ha van ilyen).

Amir Ahmed Nasszer arab blogger könyve, megjelenését követően az érdeklődés középpontjába került. Egy muszlim ír a vallásáról, pontosabban az ahhoz való viszonyáról egy elnyomó rezsim árnyékában. Magyarul csak április végén fog megjelenni, az Atlantic Press jóvoltából, és szinte borítékolható, hogy nagy port fog kavarni.

Mikor elkezdtem olvasni a könyvet (nyers változatát), arra számítottam, hogy egy üldözött blogger viszontagságait követhetem nyomon. Később rá kellett jönnöm, hogy nem a rezsim vagy a vallási fanatikusok üldözik, hanem saját meggyőződése nem hagyja nyugodni. Nasszer útja nem más, mint a felvilágosodás felé vezető út első, bizonytalan, mégis határozott lépése az arab világnak.

A mai felfordult világban, amikor az arabokat előszeretettel terroristázzák le, és a kollektív bűnösséget minden muszlimra rá akarják húzni, szükséges egy ilyen könyv, ami betekintést nyújt az arab emberek mindennapjaiba. Ami rámutat az uralkodó osztály gyűlöletpropagandájára, és a vallás támogatta diktatúrákra.

A könyvet olvasva, sűrűn elvonatkoztattam az adott területtől és áthelyeztem Európába a történéseket. Fiatalon nekem is “szerencsém” volt megtapasztalni a vallási fanatizmus és a diktatúra árnyoldalát, igaz lényegesen enyhébb változatban. A pokollal való fenyegetés mindennapos volt az én életemben is az egyik nagymamám részéről. Gyerekként ő volt a “szentéletű”, aki a bibliai előírások alapján élte az életét, viszont ahogy nőttem és figyelmesebben kezdtem vizsgálni a valláshoz való viszonyát, rá kellett jönnöm, hogy az egész dolog csak álszenteskedés.

A vallási vezetők mind megtalálják a Koránban, a Bibliában és a többi “szent” iratban a saját igazságukat, mellyel alá tudják támasztani tetteiket, tanításaikat. Ezen iratok terjedelme mindenki számára lehetőséget nyújt az egyéni magyarázatok alátámasztására, legyenek azok jók vagy rosszak. Ha az Ószövetséget lapozzuk fel, akkor igazat kell adnunk Richard Dawkinsnak, akitől Amir Ahmed Nasszer is felhasznált egy idézetet a könyvében: „Az Ótestamentum istene kétségtelenül a legkellemetlenebb karaktere mindenféle fikciónak: irigy és még büszke is rá; kicsinyes, igazságtalan, megbocsátásra képtelen hatalommániákus; bosszúálló, vérszomjas etnikai tisztogató; nőgyűlölő, homofób, rasszista, csecsemőgyilkos, népirtó, gyerekgyilkos, kártékony, megalomániás, szadomazochista, szeszélyesen rosszindulatú szájhős.” (Richard Dawkins: Isteni téveszme)

Azonban, vannak olyan vallási vezetők is, akik a jót emelik ki ezen írásokból, és egész életükben a közösségük fejlődésének szentelik az életüket. Találkoztam ilyen emberrel is (viszont ebből van a kevesebb), aki mind a vallási, mind a világi életben jó példával szolgált.

Véleményem szerint a muszlim világ (egy nagy része) most tart ott, ahol a kereszténység a felvilágosodás korában. Éppen ezért, ahelyett, hogy támadnánk őket, segítenünk kell, legjobb tudásunk szerint, hogy megtalálják a helyes utat a demokrácia felé. Nem szabad rájuk erőltetnünk a mi (nyugati) demokráciánkat, mert azzal többet ártunk, mint használunk. Nasszernél is érezhető, hogy a szabadságvágya lényegesen felnagyítja az USA előnyeit és nem veszi észre a hátrányokat. Az iszlámmal való belső háborúja arra az útra tereli, ahol minden arab propagandát gondolkodás nélkül elvet, és nem veti vizsgálat alá.

A kötetben több bloggerrel is találkozhatunk, névvel vagy álnévvel, akik felmerték venni a kesztyűt az elnyomó diktatúra és a vallási fanatikusok ellen. Ezzel vállalva azt, hogy véleményükért esetleg az életükkel fizethetnek. Többet közülük be is börtönöztek, vagy más módszerrel hallgattattak el. A bloggerek mellett sajnos Nasszer nem említi azon értelmiségieket, akik nem a digitális technikát használták fel hangjuk hallatására. Ilyenek az írók, költők, különböző művészetek képviselői és egyéb aktivisták, akik mind-mind hozzájárultak az “arab tavasz” sikeréhez. Azonban ne soroljuk a forradalmárok közé Salman Rushdiet, aki mindössze gúnyolódni tudott az iszlámon.

A könyvet elolvasva, az a meggyőződésem, hogy Nasszer nem csak az arab világról írt, hanem mindegyikről, és megerősített abban a hitemben, hogy nem szabad hagynunk, hogy a fejünk felett döntsenek. Az értelmiségnek kell kezébe vennie a dolgokat, és elindítania a változást, felnyitni a nép szemét.

Tudnunk kell hinni és kételkedni. A hit (nem összekeverendő a vallással) ad erőt az útra, a kételkedés pedig az irányt mutatja.

A kötetet köszönöm az Atlantic Press Kiadónak.

A recenziót Letya-nak köszönjük!

Amir Ahmed Nasszer: Én és az Iszlám (Annie szerint)

     A blogolás megnyitja a világot. Talán ez a kijelentés egy kicsit elnagyolt, de ahogy mi (egy kicsit) megismerjük egymást a filmes vagy könyves véleményeket olvasva, mások a népi ideológia által teszik ezt, különböző blogokon keresztül. Utóbbi átfogóbb, mert az a valós problémákkal foglalkozik, tájékoztat, megbotránkoztat, vagy felnyitja azon személyek szemét, akik sok évig úgy érezték, hogy valami hiányzik az életükből.
           
Nemrégiben az Atlantic Press Kiadó jóvoltából egy olyan könyvhöz volt szerencsém, ami egy, számomra ismeretlen... vagyis inkább olyan világba engedett bepillantást, aminek ezidáig hátat fordítottam.

Amir Ahmad Nasr

     Öngyilkos merénylő vagy Al Kaida terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét. Véletleneken múlott, hogy az ő kezében a „bombát” végül egy internethez csatolt komputer jelentette.

Amir Ahmed Nasszer 25 évesen lett az arab világ legismertebb bloggere, és 27 évesen írta meg saját átváltozásainak izgalmas történetét ebben a könyvben, mely aligha véletlenül lett hónapok alatt világsiker.

Az Én és az iszlám voltaképpen az Arab Tavasz szellemi előtörténete. Lefegyverzően őszinte és izgalmas beszámoló az útjukat kereső muszlim fiatalok kétségeiről, lelki gyötrelmeiről és szabadságvágyáról. Egyszersmind behízelgően őszinte és felemelő memoár arról, hogyan nyitotta fel egy ifjú arab szemét a szélesebb világra a bloggolás és az internet.

     A könyv végeztével indulatok sorozata ostorozta az elmémet, mert Amirt csak egy kivételes helyzetben lévő fiatal srácnak tartottam, aki már túlontúl felfújja a hit és az ész közti "harcát", valamint olyan személynek, aki élete során épphogy csak súrolja az Al Kaida nevét.
Végül aludtam rá egyet, és másnap eszembe jutottak azok az érdekes kérdések, amiket a Szudáni Gondolkodó felvetett.

"Egy ideig ott volt egy szépséges, lélekben felszabadító, misztikus iszlám, amelyet gyerekként szerettem; később, ezzel összefonódva, jött egy másfajta iszlám, amely megparancsolta, hogy tartanom kell magam bizonyos hitekhez, vagy azt kockáztatom, hogy örökre a pokolban fogok égni. Magas, fojtogató korlátokat emelt közém és a gyerekként szeretett szabad gondolat varázsos kíváncsisága és képzelete közé.
Azt az iszlámot nem szerettem. Az vacak volt. Nyugtalanná tett, de annyira összeolvadt azzal a másikkal, amit tiszteltem és szerettem, hogy többé már nem tudtam őket megkülönböztetni."

Amirral ellentétben nem születtem bele a vallásosságba, hanem választottam. Jó érzéssel tölt el, megnyugtat, erőt ad, amire minden nap szükségem van. Amir is hasonlókat érezhetett, csak őnála a háttérben ott volt a kényszer, ami nem is mérgezhette volna meg jobban a hitét. Velem is előfordult, hogy mások szinte rám akarták erőltetni a maguk "hagyományait", de nem kértem belőle, megmaradtam a saját magam hite mellett. A könyv mesélőjét néha akaratlanul is megsajnáltam. Felnőttként rájönni arra, hogy mindaz amit gyerekként tanítottak neki, hogy szeressen egy Felsőbb Hatalmat, görcsösen tegyen jót, mert csak így lehet boldog, valamint gyűlöljön egy másik népcsoportot és szinte átkozza őket, nagyon nem egyezett az én nézeteimmel. A hit számomra tiszta, de amit Amirnak tanítottak, abban ott volt elrejtve az a fájdalmas üzenet, ami miatt sok más arab még gyerekként fegyvert fog, hogy az izraeli népet és segítőit támadja. Szomorú, hogy a hitet valami mássá akarják tenni, ami satuba kényszeríti az embert, és mindezt úgy, mintha természetes lenne.
Amirnak nagy szerencséje volt a szüleivel, mert olyan emberek voltak, akik nem nézték jó szemmel a rosszindulatú tanításokat, így a fiú megmenekült attól, hogy esetlegesen öngyilkos merénylő váljék belőle, helyette felnőttként, online katonává vált.

"Médiának sakk. Oktatásnak sakk. Néma különvéleménynek sakk.
Akkoriban Szudánban nem létezett az internet, így annak nem adhattak sakkot. A tudatlanság politikája így is dermesztően hatékony volt."

A fiú szinte bejárta a világot, miközben sok tudásra tett szert, majd miután megismerkedett a blogoszférával, maga is elindított álnéven egy blogot, amiben kifejtette az iszlámmal kapcsolatos fájdalmas szakítását (ami miatt gondolatban vitába bonyolódtam vele, de ő mindennek ellentmondott, nem tudtam mást tenni, mint keserűen olvastam tovább), belemélyedt a politikába, miközben úgy szívta magába a tudást, mint a szivacs. És egyre inkább nyitott a világ felé.

"Azért kezdtem felkeresni azokat a blogokat, mert többet akartam megtudni az amerikai politikáról, és mert kíváncsi voltam, mitől kattannak be a politizáló amerikaiak. Meg akartam védeni az iszlámot, s meg akartam nekik mutatni, hogy nem a szélsőségesek képviselik a hitet; hogy az „igazi” iszlám a békéről szól; hogy az iszlám színvak módjára hangsúlyozza minden faj és etnikum egyenlőségét; hogy a dzsihád legnagyszerűbb formája a belső, spirituális harc, és semmi köze sincs a háborúskodáshoz, és annak az alacsonyabb rendű dzsihádnak, amelynek köze van a háborúskodáshoz, szigorú szabályai vannak, s ezek megtiltják a nem harcoló személyek, nők, gyerekek és idősek megölését."

A fentebb olvasott idézet engem is elgondolkodtatott... 
Posztjaival felkeltette az emberek valamint néhány szervezet figyelmét is. De néha elszaladt vele a ló. Gúnyolódó lett hitkérdésben, mert csalódott az iszlám nem megfelelő tanításaiban, de a válaszok keresésében elveszett, pedig szükségtelen volt olyan sokáig vergődnie a "higgyek vagy ne higgyek" témában, mert a szülei voltak a legszebb példa arra, hogy a politikával és megfélemlítéssel kevert vallás nem hatalmasodik el minden muszlimon. Úgyhogy nem értem miért töltötte ki a könyv lapjait megannyi unalmas "nyavalygással", amikor csak erőt kellett volna vennie magán. Le kellett volna ülnie hogy nyugodtan végiggondolja mit akar. Választott. Az ész hatalmát, azt a szabadságot amit a tudás ad, amivel egy kicsit irányt váltott, és belemélyedt a világ dolgaiba. Sok olyan bejegyzése született ami politikai nézetű, blogtársaival sokszor meg is vitatták az arab, izraeli és amerikai viszályokat, amiket az először említett kormány nem vett jó néven, és megpróbálták őket elnémítani. De hiába zárták egyik-másik bloggerre a rácsos ajtót, az egyre inkább elhatalmasodó interneten keresztül az embereket tájékoztatták azokról a problémákról, amik a térségeket sújtották, aminek következménye csakhamar az elnyomott népek szabadságvágyának megerősödése lett.

"A bátorság nem a félelem hiánya. A bátorság annak felismerése, hogy bizonyos dolgok fontosabbak a félelemnél."

Fellázadtak, tüntettek, követelték a rezsim, a korrupt vezetők bukását, ami egyik helyen sikerrel zárult, másutt viszont még mindig harcolnak az elnyomás ellen, amit a bloggerek a mai napig lelkesen, jó riporterek módjára követnek, és posztolják róluk a parázs vitákat kirobbantó bejegyzéseket. Közéjük tartozik Amir, az a fiatal arab srác, aki fellázadt hite ellen, de megszerzett tudásával és az internet segítségével olyan katonák mögé sorakozott, akiknek leghatásosabb fegyvere a szólásszabadság.

A hit, vallás és politika különös egyvelege ez a könyv egy olyan személy gondolataival fűszerezve, akit szülei indítottak el azon az úton, ami megakadályozta, hogy elvakult hívője legyen a jónak álcázott erőszaknak, és ugyan a későbbiekben nem értettem egyet Amir minden egyes nézetével, néha az is megesett hogy untattak a szavai, de olykor sok érdekességet tartogatott számomra.

7/10

Az olvasás lehetőségét köszönöm a kiadónak!  

A recenziót Annie-nek köszönjük!

Amir Ahmed Nesszer: Én és az Iszlám (Hiranneth szerint)

Amir Ahmed Nasszer: Én és az iszlám - Egy ifjú muszlim belép a 21. századba

4,5/5

"Öngyilkos merénylő vagy Al Kaida terrorista lehetett volna a kis Amirból, ha szülei nem látják be időben, hogy a vallási iskolákban hirdetett radikalizmus egy életre eltorzíthatja gyermekük lelkét. Véletleneken múlott, hogy az ő kezében a „bombát” végül egy internethez csatolt komputer jelentette.

Amir Ahmed Nasszer 25 évesen lett az arab világ legismertebb bloggere, és 27 évesen írta meg saját átváltozásainak izgalmas történetét ebben a könyvben, mely aligha véletlenül lett hónapok alatt világsiker.

Az Én és az iszlám voltaképpen az Arab Tavasz szellemi előtörténete. Lefegyverzően őszinte és izgalmas beszámoló az útjukat kereső muszlim fiatalok kétségeiről, lelki gyötrelmeiről és szabadságvágyáról. Egyszersmind behízelgően őszinte és felemelő memoár arról, hogyan nyitotta fel egy ifjú arab szemét a szélesebb világra a bloggolás és az internet."

Mi jut eszünkbe, ha meghalljuk azt a szót, iszlám? Allah, Mohamed próféta, dzsihád, Korán, csak hogy néhányat említsek azon szavak és fogalmakból, amik rögtön az agyunkba villannak. Nyugat, főleg az utóbbi években gyanakvóan tekint a világ második legnagyobb vallására, és az azt gyakorló emberekre. De vajon minden muszlim a dszihád hirdetése mellett kardoskodik? Mindegyikük elvakult, és idegengyűlölő lenne? Milyen lehet eme hit és szabályainak keretein belül felnőni?

Ezen kérdésekre, és még sok másikra kapunk választ Amir történetéből. Már gyerekkora éveibe is bepillantást nyerünk, és megtapasztalhatjuk, hogy muszlim és muszlim között is van különbség, s hogy legalább annyi belső harcuk van, mint nekünk. Érdekes volt figyelni, hogy mind a költözéssekkel, mind az évek múlásával hogyan is változott a hozzáállása a vallásához a kezdetben gyermek, majd lassan férfivá cseperedő szereplőnek. A különféle tapasztalatok és a megkövesedett szabályok gyűrűjében nem volt egyszerű megtalálni a boldoguláshoz vezető utat. S ez még nehezebb akkor, ha alapjaiban rendül meg a hited. De vajon képes lesz egy új világot felépíteni magának, sőt a jövő nemzedékének?

A könyv olvasása közben, és befejezése után is sokszor éreztem azt, hogy kérdések mérges hada zümmög fel bennem. Továbbra sem tudom megérteni, miért jó az embereket a hitük által béklyókba zárni, és már a legkisebb vétség hatására is megbélyegezni. És nem, ez nem csak az iszlámra vonatkozó kérdés, mert lássuk be, hogy a kereszténység táján körbenézve is szép számmal találnánk rá példát. 

Tisztelem Amirt azért, hogy képes volt, és akart is minél többet megtudni a hazájáról, az őt alakító hitről, még akkor is, amikor ez a kutatás egyre kellemetlenebb kérdéseket vetett fel. Létének, sőt identitásának alappillérje volt, és amikor inogni kezdett, komoly személyiségválságot is okozott.

Bár megértettem, ez mekkora problémát jelent, hiszen életünk bizonyos időszakában- ha nem végig - mindannyian keressünk a helyünket, a létünk okát, saját magunkat, mégis egy idő után a sok önfejlesztő könyv keresgélése fárasztott. Azt hiszem az egész könyvben ez volt az egyedüli dolog, ami egy idő után nem vonta olyan erősen magához a figyelmem. Viszont azt érdekesnek találtam, hogy eme önkeresés, és a hit kérdéseinek tisztázására való törekvés alatt mennyi mindent megtudtam én is a különböző felekezetekről, vagy éppen magáról a Korán értelmezésének a problémáiról, a múltjáról, a gyökerekről. Vagy éppen a főbb alappilléreiről. Például nem is tudtam, hogy a dzsihád nem feltétlenül hitetlenek elleni szent harcot jelenti, hanem egy jóval békésebb, belső harcot, hogy elérjünk egy magasabb és nyugodtabb, tisztább állapotot.

De amellett, hogy bepillantást nyertünk egy személyes "utazás" állomásaiba, nagyon sok mindent megtudhatunk a blogger társadalomról, mely az utóbbi időben érthető módon azokban az országokban is megjelent, ahol mondjuk sokkal szigorúbbak a média szabályok. De manapság már nem lehet mindenkit csak úgy elzárni az információktól, és szép lassan egy olyan hálózat, sőt, társadalom épült fel, mely összetartott, megvitatta a saját és a környező országok problémáit, ezekre megpróbált valami megoldást találni. Itt tudták őszintén megbeszélni, ha megingott a hitük, vagy ha elegük lett az elnyomásból. Névvel, vagy álnévvel, de tudósítottak egymásnak, maguknak és a világnak azokról az igazságtalanságokról, melyeket a zsarnok vezetők, vagy bizonyos rétegek megtettek.

Saját tapasztalatból tudom, hogy amikor az ember megírja az első pár bejegyzését, azt nem a hírnévért teszi, vagy pénzért. Meg akar szólalni, s csak reméli, hogy lesz, akiben a mondandója visszhangra talál. Amir is így érez, s talán ő lepődött meg a legjobban, amikor egyre többen és többen kezdik el követni. És nézzük meg, mára hova jutott. Elképesztőnek tartom azt, amit a társaival együtt elértek, és emelem kalapom előttük, hogy a nyomás alatt sem hátráltak meg. Sőt, őszintén bevallom, amikor annak idején a TV-ben néztem a híradásokat az egyre több helyen fellángoló tüntetésekről/lázadásokról, még nem tudtam, mennyi munka és kitartás volt az ő részükről is benne.

Nem tudom, hova fog vajon fejlődni a mi világunk, és az ő világa. De szeretném hinni, hogy a végén képesek leszünk egy békésebb együtt élésre. Hogy lesz olyan pillanat, amikor a jobb megértés miatt már nem csak az öngyilkos merénylőt, vagy a hitetlen kutyát fogjuk a másikban látni, hanem az embert. És még az ellen sem lenne kifogásom, ha vallások is megtalálnák a maguk helyét eme új világban, bár lehetőleg egy olyan formában, ami nem uszít a másik ellen, hanem az egymás mellett élésre biztat. Nem most lesz, ezt belátom. De ha mindkét oldalon lesznek olyan emberek, mint akiket ezen oldalakon ismerhettem meg, akkor lehet rá esély.

Ajánlom mindenkinek, aki csak egy kicsit is érdeklődik a vallás iránt, vagy a világ iránt. És azoknak is, akik félnek tőle. Mert semmi sem csak fehér, vagy fekete. Színek, árnyalatok kavarognak mindenütt, így az emberi társadalmakban is.

A könyvért köszönet illeti az Atlantic Press Kiadót.

A recenziót Hiranneth-nek köszönjük!

Amir Ahmed Nasszer - Én és az Iszlám (Tibi szerint)

“2006. április 14-én Drima álnéven elindítottam a blogomat, a Szudáni Gondolkodó a blogon címmel. Bár egyesek félreértették, a Szudáni Gondolkodó nevet nem azért választottam, hogy saját intellektuális fölényemmel hivalkodjak, hanem azért, mert sokszor megvádoltak azzal, hogy ‘túl sokat gondolkodom’ és számtalan alkalommal azt tanácsolták, hogy ‘higgadjak le’, vagy ‘hagyjak fel a kutakodással’.”

Amikor hetekkel ezelőtt felkeresett az Atlantic Press Kiadó, hogy szeretném-e megjelenés előtt véleményezni az “Én, és az iszlám” c. könyvüket, akkor alaposan elgondolkodtam rajta. Érdekel engem még egy olyan könyv, ahol olyan jelentős szerepet kap a vallás? Idén ez már a harmadik ilyen olvasmányom, ráadásul elég rövid határidőn belül. A válaszom mégis egy határozott igen volt, mert a fülszöveg rögtön felkeltette a figyelmem, és miután rátaláltam “Drima” blogjára, a Szudáni gondolkodóra még inkább tudtam, hogy kíváncsi vagyok a teljes kötetre.

“Felvetette bennem a kérdést, hogy miért kell a vallásnak ekkora tehernek lennie, és miért kell ilyen mereven követni. Amennyire meg tudtam állapítani, az iskolában a tanulók nem voltak mind boldogok. Én sem.”

Mindig is érdekeltek a világ más kultúrái, látni azt, hogy másutt hogyan élnek az emberek, és mit gondolnak például arról a Nyugatról, aminek mi, azaz Magyarország is a részese. Amir könyve pedig pont ezt mutatta meg nekem. A srác velem egy idős (oké, egy évvel idősebb, mint én), és mégis, ha mondhatjuk így, megváltoztatta az arab világ egy részét. Mindezt pedig mivel? Egyszerűen nyitott egy blogot, ahol leírta az összes érzését, mindent, ami felkavarta őt, és amit az arab világban tapasztalt. A memoárjában rögtön a gyerekkorával nyitunk, és láthatjuk, hogy milyen volt a felcseperedése, mit szeretett Katarban, Malayziában és Szudánban. Egyáltalán már azon ledöbbentem, hogy milyenek voltak a Katari iskolák, ahogy már kiskoruktól kezdve a Nyugat, Amerika és persze a zsidók gyűlöletére tanítják szó szerint a gyerekeket, és olyan vallási propagandát mutatnak be, amivel megmételyezik a gyerekek lelkét. Egyszerűen döbbenet, pláne mindezt leírva.

“Senki sem születik aktivistának. Akvitisták nem születnek, hanem lesznek”

Amir bemutatásában számomra szörnyű helynek tűnik az arab világ, egy olyannak, ahol még fiúként sem szívesen élnék, a nőknek meg aztán még nehezebb lehet. Fontos dolog a vallás, és nincs is problémám azokkal, akik hisznek, hiszen ez egy olyan dolog, ami mindenkinél belülről és mélyen fakadó dolog. Viszont amit a hit nevében tesznek még napjainkban is, az valahol elborzaszt, azt hiszem jogosan. A memoárban nagyon szerettem látni azt, hogy Amir milyen gondokkal küzd, mennyire nehéz megtalálnia önmagában Istent, túljutni azokon a dogmákon, amikkel egész életében találkozott. Neki szerencséje volt, a szülei felvilágosult emberek, de feketén-fehéren leírta, mi történt a másokkal.

“Képesnek lenni az önkifejezésre, képesnek lenni saját hangon megszólalni a nyilvánosság előtt, ez az egyik legfelszabadítóbb érzés, amiben embernek része lehet. Ha egyszer belekóstolsz, szinte képtelen visszakozni”.

Ami számomra, bloggerként még külön érdekes volt az, miként tudott hatni egyetlen blog megnyitásával. Az erős túlzás, hogy megváltoztatta az arab világot, de betekintést engedett abba a zárt helyre. Olyan dolgokról írt angol nyelven, amik számára hétköznapiak, de nekünk, itt, a Nyugaton nem az (szerencsére). Kicsit furcsa belegondolni, hogy 19 éves korától ilyen fontos dolgokon ügyködik, konferenciákra jár, workshopokon vesz részt, és erősíti a kommunikációt – ha mondhatjuk így -, a két világ között. Ez mindenképpen nemes küldetés, amit azóta is méltósággal visel. A legszebb az egészben pedig az, hogy már “követői” is vannak. Azt pedig ne felejtsük el, hogy ott, ahol ő lakik, nem adott a szólásszabadság, és még így is elég bátorságot gyűjtött, hogy megossza a gondolatait a nagyvilággal. Ez azért értékelendő dolog, igaz?

“Szeretnék változást vinni a világba – nem pusztán a hírnév, dicsőség, vagy egy örökké tartó hagyaték megszerzéséért, hanem azért, hogy eleget tegyek emberi kötelességeimnek, hogy az elnyomottak és a kisebbség hangja legyek, hogy visszaadjam a valódi iszlámot, és jobban szolgáljam az emberiséget. – Majd egy elismeréssel zárta: Drima blogoldala ösztönzött rá, hogy elindítsam a sajátomat”

Értékelés: 8/10
A könyv tartalmi mondanivalóját tehát szerettem, a leírások is élvezetesek és szemléletesek voltak. Egyedül a túlzott vallásosság miatt lettem szokás szerint “rosszul”, szóval, egy ideig biztos nem fogok hasonszőrű könyvet a kezeim közé fogni. Azt viszont nagyon nem bánom, hogy ezt elolvastam, mert ha csak egy kicsit is, de megismertem egy másik kultúrát, egy másik világot, ezáltal pedig jobban értékelem a sajátom.

A recenziót Tibinek köszönjük!