Abban a
pillanatban, amikor Andrij kilépett a német külügyminisztériumból, Dieter Heller
bekopogott a miniszterhez és tájékoztatta az ügyről. A külügyminiszternek
tetszett a kijevi doktor által javasolt megoldás, de rögtön átlátta, hogy német
állami intézmény semmiképp sem jelenhet meg a színtéren. Felhívta telefonon
Walter Benkwitzet, a kancelláriát vezető államtitkárt, aki a
titkosszolgálatokat is felügyeli. Mintegy negyedórás beszélgetés után az
államtitkár Münchent hívta, ahol azonnal kapcsolták neki a Szövetségi Hírszerző
Szolgálat (BND) igazgatóját.
– Herr Grossmann,
van-e oroszul, sőt lehetőleg ukránul is beszélő ügynöke, aki azonnal bevethető
lenne?
– Gondolom, Bébi
alkalmas lenne a feladatra, de azt sem tudom, hol tartózkodik jelen
pillanatban. Utána kell nézzek.
– Bébi???
– Sabine Krohn a
neve, de a szolgálatnál mindenki Bébinek hívja. Talán mert úgy néz ki, mint aki
most jött haza a szalagavató bálról és legkésőbb este tízkor a mama parancsára
ágyba bújik, no persze egyedül. Közben ez a mi ma született bárányunk a legjobb
profik egyike. Megkeressük őt és egy fél órán belül visszahívom.
Grossmann biztosan
tudta, hogy Bébi ideális lenne a küldetés végrehajtására, de a biztonság
kedvéért először a komputerében nézett utána Sabine Krohn kisasszony adatainak,
majd a személyzeti osztály vezetőjét is hivatta, hogy leellenőrizze az adatok
érvényességét, s csak ezután hívta vissza az államtitkárt.
– Államtitkár úr, Sabine
Krohn nevű ügynökünk, akiről az imént beszéltünk, jelenleg is Ukrajnában
tartózkodik.
– Na ez igazán
nagyszerű. Akkor legyen szíves rendelje őt sürgősen Berlinbe. Ma délután tájékoztatom a kancellár asszonyt az elképzelésről,
utána benézek magához, hogy tisztázzuk a részleteket.
7.
Sabine Krohn életkorát
tekintve messze túl volt már ugyan a középiskolán, de harmincévesen is csinos
szőke fruskának nézett ki, akár egy tizest is letagadhatott. Hosszú szőke haja,
hibátlan alakja, friss fehér bőre minden férfi figyelmét felkeltette. Aki kicsit
közelebb került hozzá, megcsodálhatta t, érdekes kalandot ígérő, enyhén duzzadt
ajkait, de méginkább okos kék szemeit, amelyek sokat elárultak igazi énjéről,
hiszen a „fruska” valójában minden tekintetben érettebb volt a koránál.
Sabine hallani sem
akart könnyű kalandokról, ő mindig is azt az egyetlen igazit kereste. És mivel
az az egyetlen igazi eddig valahogy nem került a látóterébe, igyekezett
elfojtani a vágyait és a szövetségi titkosszolgálat vezetőinek megelégedésére
inkább a munkájára összpontosított.
A patinás tübingeni
egyetemen szerzett diplomát történelemből. Később rájött, hogy a történelem
helyett inkább a pedagógia és pszichológia érdekli. Jó nyelvérzéke volt, így az angol mellett
felvette az oroszt és a kínait is. Az egyetem végeztével már folyékonyan tudott
oroszul beszélni és jól írni, a mandarin kínait pedig írásban jól megértette, s
valamennyire már beszélt is kínaiul.
Nyelvtudása volt
az, ami felkeltette a Szövetségi Hírszerző Szolgálat érdeklődését, amely
igyekezett fiatal, jól képzett emberekkel frissíteni állományát. Sabine örömmel
fogadta az ajánlatot, hogy egy ilyen érdekes szervezethez menjen dolgozni, de
már a szolgálatnál töltött első féléve után csalódottnak érezte magát. A 007-es
filmekben látott akcióknak nyoma sem volt az ügynökségnél. Legalábbis az ő napjai az íróasztal mellett teltek, s nyolc
órában kellett a napi politika témáival foglalkozó ügynöki jelentéseket
olvasnia, másolnia, értékelnie, lényegükre rövidítenie. Már az is felötlött
benne, hogy felmond, amikor végre történt valami: kiküldték egy hathónapos
tréningre az amerikai FBI Quentico-i kiképző bázisára. Onnan hazatérve már nem
is kellett visszamennie csöppet sem kedvelt íróasztalához, mert közölték vele,
hogy terepmunkára küldik. Fedőfoglalkozásként
újságírónőként tevékenykedett a kölni Rheinische Post nevű konzervativ
katolikus napilapnál. A laptól szinte azonnal elküldték kijevi tudósítónak. Unalmas kiküldetésnek tűnt ugyan, de az
íróasztali munkához képest valami kis változatosságot mégis jelentett. Sabine
tehát ismerkedett az ukrán nyelvvel és az ukrán gazdaság főbb szereplőivel, és
persze ugyanolyan érdektelen jelentéseket küldött haza az ipari termelés
stagnálásáról, a korrupcióról, mint amilyeneket korábban maga is olvasott más
ügynökök fogalmazványaiban.
Ezt az állóvizet
kavarta fel a decemberi felkelés, méghozzá alaposan. Ettől fogva Bébi-Sabine
állandóan a Majdanon volt, izgalmas tudósításokat küldött haza a téren uralkodó
hangulatról, a főszereplőkről. Amikor a szolgálat igazgatója sürgősen
hazahivatta, azt gondolta, személyes beszámolót várnak tőle ugyanerről.
Amikor megtudta,
hogy új feladatot kap, mely abban áll, hogy amilyen gyorsan csak lehet,
kapcsolatot kell találnia találni Becherovval, az egyik leggazdagabb ukrán
milliárdossal, kissé csalódottnak érezte magát. Amikor azonban az igazgató azt
is elmondta, hogy milyen fontos üzenetet kell közölnie a milliárdossal,
megdobbant a szive: úgy érezte, hogy amit most csinál, az már a történelem
része lehet.
A kapcsolatfelvétel
egyáltalán nem bizonyult nehéz feladatnak. Kijevi irodájába visszatérve, egyszerűen
kikereste Becherov névjegyét, amit egy fogadáson kapott tőle, hátulján a felbecsülhetetlen
értékű személyes mobil számmal. Habozás nélkül tárcsázta a számot, s hamarosan
fel is vették a telefont a másik oldalon.
– Ramiz Leonyidovics, Sabine
Krohn vagyok a Rheinische Post-tól, talán még emlékszik rám, a Dortmund
focistáival jártam Önöknél.
– Hogyne emlékeznék magára, kisasszony.
Először is jól kikapott a csapatom. Másodszor pedig ilyen csinos hölgyet nem könnyen felejt el az
ember.
– Köszönöm a bókot, uram.
Szeretném, ha egy kivételesen sürgős ügyben mielőbb meglátogathatnám Önt.
– Hát persze. Legszívesebben azt
mondanám, hogy már jöjjön is, de ma sajnos nem fogadhatom, mert perceken belül
indulok Genfbe egy üzleti tárgyalásra. Holnapután újra itthon leszek és
találkozhatunk.
– Ne vegye szemtelenségnek, Ramiz
Leonyidovics, de még ma kell beszélnem Önnel. Ez az ügy nem tűr halasztást.
A telefonban
két-három másodpercig csönd volt, jelezve, hogy Sabine-nak sikerült meglepnie
az úriembert. De a válasz nem maradt el.
– Hát... Ha tényleg
ennyire sürgős, akkor útban Genfbe leszállok Kijevben. Találkozzunk a
boriszpoli repülőtéren egy óra múlva.
Bébi-Sabine már
szaladt is lefelé a garázshoz, ahol beült a kocsijába, s noha ki kellett
kerülnie a feldúlt belvárost, negyven perc múlva így is megérkezett a
boriszpoli nemzetközi repülőtér General Aviation termináljához, ahonnan a
magángépek indulnak. Ahogy kiszállt a kocsiból, már csöngött is a
mobiltelefonja.
