William G. Winkler - Zokog a Föld

Zokog a föld

Abban a pillanatban, amikor Andrij kilépett a német külügyminisztériumból, Dieter Heller bekopogott a miniszterhez és tájékoztatta az ügyről. A külügyminiszternek tetszett a kijevi doktor által javasolt megoldás, de rögtön átlátta, hogy német állami intézmény semmiképp sem jelenhet meg a színtéren. Felhívta telefonon Walter Benkwitzet, a kancelláriát vezető államtitkárt, aki a titkosszolgálatokat is felügyeli. Mintegy negyedórás beszélgetés után az államtitkár Münchent hívta, ahol azonnal kapcsolták neki a Szövetségi Hírszerző Szolgálat (BND) igazgatóját.

– Herr Grossmann, van-e oroszul, sőt lehetőleg ukránul is beszélő ügynöke, aki azonnal bevethető lenne?

– Gondolom, Bébi alkalmas lenne a feladatra, de azt sem tudom, hol tartózkodik jelen pillanatban.  Utána kell nézzek.

– Bébi???

– Sabine Krohn a neve, de a szolgálatnál mindenki Bébinek hívja. Talán mert úgy néz ki, mint aki most jött haza a szalagavató bálról és legkésőbb este tízkor a mama parancsára ágyba bújik, no persze egyedül. Közben ez a mi ma született bárányunk a legjobb profik egyike. Megkeressük őt és egy fél órán belül visszahívom.

Grossmann biztosan tudta, hogy Bébi ideális lenne a küldetés végrehajtására, de a biztonság kedvéért először a komputerében nézett utána Sabine Krohn kisasszony adatainak, majd a személyzeti osztály vezetőjét is hivatta, hogy leellenőrizze az adatok érvényességét, s csak ezután hívta vissza az államtitkárt. 

– Államtitkár úr, Sabine Krohn nevű ügynökünk, akiről az imént beszéltünk, jelenleg is Ukrajnában tartózkodik.

– Na ez igazán nagyszerű. Akkor legyen szíves rendelje őt sürgősen Berlinbe. Ma délután tájékoztatom a kancellár asszonyt az elképzelésről, utána benézek magához, hogy tisztázzuk a részleteket.

7.

Sabine Krohn életkorát tekintve messze túl volt már ugyan a középiskolán, de harmincévesen is csinos szőke fruskának nézett ki, akár egy tizest is letagadhatott. Hosszú szőke haja, hibátlan alakja, friss fehér bőre minden férfi figyelmét felkeltette. Aki kicsit közelebb került hozzá, megcsodálhatta t, érdekes kalandot ígérő, enyhén duzzadt ajkait, de méginkább okos kék szemeit, amelyek sokat elárultak igazi énjéről, hiszen a „fruska” valójában minden tekintetben érettebb volt a koránál.

Sabine hallani sem akart könnyű kalandokról, ő mindig is azt az egyetlen igazit kereste. És mivel az az egyetlen igazi eddig valahogy nem került a látóterébe, igyekezett elfojtani a vágyait és a szövetségi titkosszolgálat vezetőinek megelégedésére inkább a munkájára összpontosított.

A patinás tübingeni egyetemen szerzett diplomát történelemből. Később rájött, hogy a történelem helyett inkább a pedagógia és pszichológia érdekli.  Jó nyelvérzéke volt, így az angol mellett felvette az oroszt és a kínait is. Az egyetem végeztével már folyékonyan tudott oroszul beszélni és jól írni, a mandarin kínait pedig írásban jól megértette, s valamennyire már beszélt is kínaiul. 

Nyelvtudása volt az, ami felkeltette a Szövetségi Hírszerző Szolgálat érdeklődését, amely igyekezett fiatal, jól képzett emberekkel frissíteni állományát. Sabine örömmel fogadta az ajánlatot, hogy egy ilyen érdekes szervezethez menjen dolgozni, de már a szolgálatnál töltött első féléve után csalódottnak érezte magát. A 007-es filmekben látott akcióknak nyoma sem volt az ügynökségnél. Legalábbis az ő  napjai az íróasztal mellett teltek, s nyolc órában kellett a napi politika témáival foglalkozó ügynöki jelentéseket olvasnia, másolnia, értékelnie, lényegükre rövidítenie. Már az is felötlött benne, hogy felmond, amikor végre történt valami: kiküldték egy hathónapos tréningre az amerikai FBI Quentico-i kiképző bázisára. Onnan hazatérve már nem is kellett visszamennie csöppet sem kedvelt íróasztalához, mert közölték vele, hogy terepmunkára küldik.  Fedőfoglalkozásként újságírónőként tevékenykedett a kölni Rheinische Post nevű konzervativ katolikus napilapnál. A laptól szinte azonnal elküldték kijevi tudósítónak.  Unalmas kiküldetésnek tűnt ugyan, de az íróasztali munkához képest valami kis változatosságot mégis jelentett. Sabine tehát ismerkedett az ukrán nyelvvel és az ukrán gazdaság főbb szereplőivel, és persze ugyanolyan érdektelen jelentéseket küldött haza az ipari termelés stagnálásáról, a korrupcióról, mint amilyeneket korábban maga is olvasott más ügynökök fogalmazványaiban.

Ezt az állóvizet kavarta fel a decemberi felkelés, méghozzá alaposan. Ettől fogva Bébi-Sabine állandóan a Majdanon volt, izgalmas tudósításokat küldött haza a téren uralkodó hangulatról, a főszereplőkről. Amikor a szolgálat igazgatója sürgősen hazahivatta, azt gondolta, személyes beszámolót várnak tőle ugyanerről.

Amikor megtudta, hogy új feladatot kap, mely abban áll, hogy amilyen gyorsan csak lehet, kapcsolatot kell találnia találni Becherovval, az egyik leggazdagabb ukrán milliárdossal, kissé csalódottnak érezte magát. Amikor azonban az igazgató azt is elmondta, hogy milyen fontos üzenetet kell közölnie a milliárdossal, megdobbant a szive: úgy érezte, hogy amit most csinál, az már a történelem része lehet.

A kapcsolatfelvétel egyáltalán nem bizonyult nehéz feladatnak. Kijevi irodájába visszatérve, egyszerűen kikereste Becherov névjegyét, amit egy fogadáson kapott tőle, hátulján a felbecsülhetetlen értékű személyes mobil számmal. Habozás nélkül tárcsázta a számot, s hamarosan fel is vették a telefont a másik oldalon.

– Ramiz Leonyidovics, Sabine Krohn vagyok a Rheinische Post-tól, talán még emlékszik rám, a Dortmund focistáival jártam Önöknél.

– Hogyne emlékeznék magára, kisasszony. Először is jól kikapott a csapatom. Másodszor pedig  ilyen csinos hölgyet nem könnyen felejt el az ember.

– Köszönöm a bókot, uram. Szeretném, ha egy kivételesen sürgős ügyben mielőbb meglátogathatnám Önt.

– Hát persze. Legszívesebben azt mondanám, hogy már jöjjön is, de ma sajnos nem fogadhatom, mert perceken belül indulok Genfbe egy üzleti tárgyalásra. Holnapután újra itthon leszek és találkozhatunk.

– Ne vegye szemtelenségnek, Ramiz Leonyidovics, de még ma kell beszélnem Önnel. Ez az ügy nem tűr halasztást.

A telefonban két-három másodpercig csönd volt, jelezve, hogy Sabine-nak sikerült meglepnie az úriembert. De a válasz nem maradt el.

– Hát... Ha tényleg ennyire sürgős, akkor útban Genfbe leszállok Kijevben. Találkozzunk a boriszpoli repülőtéren egy óra múlva.

Bébi-Sabine már szaladt is lefelé a garázshoz, ahol beült a kocsijába, s noha ki kellett kerülnie a feldúlt belvárost, negyven perc múlva így is megérkezett a boriszpoli nemzetközi repülőtér General Aviation termináljához, ahonnan a magángépek indulnak. Ahogy kiszállt a kocsiból, már csöngött is a mobiltelefonja.