Ferenczik Adrienne: Napfényes Riviéra (Roni szerint)

Fülszöveg:

Lehetséges, hogy egyetlen véletlen, egy titokzatos vörös hajú nő megjelenése tönkretesz mindent, amit férfi és nő felépített? Vagy feledhető a múlt, megbocsátható a hiúságból fakadó gyöngeség, és csakúgy, mint a Napfényes Riviéra című szappanoperában, végül ki-ki azt kapja, amit megérdemel? Ferenczik Adrienne cementszürke és álságos hétköznapjainkkal, gyakran életfogytig kergetett illúzióinkkal szembesít ebben a könyvben, méghozzá a kegyetlenségig szórakoztatóan. Ehhez, persze, drámai alaphelyzet is kell, de abból az élet mindig eleget produkál. Esetünkben a kisváros lakóparkjában egy tragikus baleset miatt megüresedik egy családi ház. Aztán megérkezik az új lakó, és ezzel felbolydul a lakópark élete. Megelevenedik a múlt, felszínre törnek a régi emlékek, az egyik házba a félelem, a másikba a gyűlölet költözik be, a harmadikból pedig még az öröknek hitt szerelem is elillanhat.

A könyvről:

Voltatok már úgy, hogy sétáltatok az utcán, gyanútlanul, mindennapos rutinnal és mozdulatokkal, aztán egyszer csak elétek vetődött egy réges-régi ismerős: egy régi barát, vagy szomszéd, vagy osztálytárs. Elcsevegtetek, aztán indultatok tovább, de már nem azzal a megszokott lendülettel, mint előtte, mert hirtelen belétek hasított az érzés: hová is tartok? Honnan jöttem és vajon jó felé indultam-e el? Mivé lett az utam az idők során és mivé lettem közben én magam?

Nos, Ferenczik Adrienne könyve, a Napfényes Riviéra éppen ezt a hatást váltotta ki belőlem. Olyan kérdéseket és gondolatokat vetett fel, amit egy régi ismerőssel való találkozás tett volna meg.

Pedig a könyv címe egyáltalán nem ezt sugallta. Sőt még az első néhány oldal sem...Őszintén szólva meg is voltam rémülve kissé, hiszen ez a nagyon lektűr irodalom nem igazán az én műfajom, nem szeretem. De aztán eltelt néhány oldal, néhány kis epizód a szereplők életéből és bebizonyosodott: nem olyan napfényes ám ez a történet, mint ahogy a címe mutatja!

Látszólag könnyed, szórakoztató kis történet, amit kapunk: egy békés, unalmas lakópark életébe nyerünk betekintést, ahol látszólagos békében és nyugodt boldogságban éldegél egymás mellett három család: Saciék, Mártáék és Olíviáék. 

Hamarosan azonban a szemközti tornyos házba új lakó költözik, és felbukkanása felbolygatja az egész utca életét, s lerántja a leplet a képzelt idillről.

Az új lakó ugyanis nem minden szándék nélkül költözik éppen abba a tornyos házba, és nem mindenki számára ismeretlen az ő kiléte: réges régi fájó sebeket tép fel, rávilágít a boldogság mulandóságára és az általunk keltett illúziók valótlanságára.

Azt kell mondanom, súlyos egy könyv ez. A szó legátvittebb értelmében. Fricska az olvasó számára és egy tükör, amit maga elé tarthat. Vagy a szomszédja elé. 

Hiszen annak ellenére, hogy könnyed, rendkívül szórakoztató, érdekfeszítő és olvasmányos, mégis ránehezedik, rátelepszik az emberre és olyan gondolatokra sarkallja, amik talán még soha, vagy nagyon hosszú ideje nem jutottak eszébe. A finom irónia, a valósághű társadalomkép az elevenünkbe talál, visszavisz a múltba, rákérdez a jelenre és megkérdőjelezi a jövőnket. Kihat ránk. Megdolgoztat. Ösztökél. És ez jó. Ilyen legyen egy könyv: érintsen meg, változtassa meg a gondolkodásunkat, bírjon rá a tépelődésre. Még akkor is, ha közben jól szórakozunk - sőt, kiváltképpen akkor ...

Azon kívül, hogy a könyv története rendkívül tanulságos és lebilincselő, a szerkesztésmódja, a történetvezetése is rendkívüli... Az egész regény kapott egy kis keretet, ami csupán néhány sor, néhány mondat - mégis borzasztóan hatásos, és ez a néhány momentum szinte elmondja az egész történet lényegét, a könyv teljes tanulságát - jó adag iróniával megfűszerezve.

Ugyanakkor a szereplők és idősíkok is folyamatos változásban vannak a történet folyamán, amit nem könnyű megoldani egy regény cselekményvezetése közben. Én azt gondolom, hogy egy elsőkönyves írónak pedig különösképp nagy kihívás lehet...Gondolnám, ha nem cáfolna erre rá Ferenczik Adrienne...mert különösképpen mindebből semmit nem vettem észre olvasás közben. Annyira profi és bravúros átvezetések, átkapcsolások történtek a szereplőváltások között, hogy csak ámultam és bámultam.

A kifejezésmód választékos, igényes, ugyanakkor rendkívül könnyed és hétköznapi.

Pompás volt olvasni...pompás utána tépelődni, hogy a végére levond Te is a következtetést: Minden úgy jó, ahogy van, minden épp olyan, amilyennek lennie kell. És ha mégsem: a kezedben a kulcs: változtass rajta!

Karakterek:

Az a legszebb ebben a könyvben, hogy minden tekintetben teljesen hétköznapi. Nemcsak a helyszín, a kirajzolódó történet és családok, de maguk a karakterek is mind valóságosak és átlagosak, nincs bennük látszólag semmi különleges, semmi többiektől eltérő: olyanok, mint mindenki - bárki. Lehetnének akár a barátaink is, vagy a szomszédaink, vagy akár mi magunk.

Talán éppen ezért érezzük azt, hogy valamelyikükkel feltétlenül azonosulnunk kell, hogy valamelyik karakter életét mindenképpen össze kell vetnünk a sajátunkkal.Én megtettem...és azt hiszem, hozzám hasonlóan a többi olvasó is ugyanígy meg fogja tenni ezt.

S hogy kivel fognak azonosulni? Nos, azt hiszem, az olvasók között nagyon sok Saci lesz, és sok Olívia, jóval kevesebb Márta és ...nos, azt hiszem Mónika nem lesz. Egyrészt azért, mert az, aki olyan, mint Mónika, az  nem olvas. Másrészt pedig azért, mert ha valaki tényleg olyan, mint ő, az nem látja ezt be - észre sem veszi :)

Borító:

Általában nem szeretem azokat a borítókat, amelyeken női fejek vannak. Egész egyszerűen nem tartom megfelelőnek őket arra, hogy egy könyv történetét vagy hangulatát elénk vetítsék. Az pedig, hogy a karaktert fessék le nekünk, azt végképp nem szeretem - hadd döntsem el én, hogy milyennek képzelek el egy szereplőt, hogy milyen ember formálódik meg a fejemben. 

Nos, ezzel a borítóval sem vagyok teljesen kibékülve, pedig ízléses és szép, sőt képes arra is, hogy elénk vetítse: a regény csalóka címe ellenére nincs túl sok szó benne a napfényről - inkább olyan a hangulata, mint a lánynak a címoldalon: kicsit melankolikus és elgondolkodtató.

De pontosan ugyanez a problémám is vele: elvileg ez a lány a regénybeli Mónika -legalábbis a vörös haj erről árulkodik. De én nem hiszem, hogy ő képes lenne ennyire ártatlan, szerény, sőt szeretetreméltó arckifejezésre... nem tudom vele azonosítani, és itt megdől a borítókép elsődleges szerepe...

Érdekességek:

Ferenczik Adrienne, a regény írója a Nyíregyházi Televízió szerkesztő-riportere. Több antológiában jelent már meg novellája, melyek kissé komolyabb témákat érintenek, komolyabb hangvételben íródtak, mint a Napfényes Riviéra, de kivétel nélkül mind rendkívül valóságosak és elgondolkodtatók.

S bár munkája során ragaszkodnia kell a tényszerűséghez, regényének alaptörténete és karakterei csupán kitalációk, az írónő képzeletének szülöttei.

A recenziót Roninak köszönjük!

Ferenczik Adrienne: Incognito (Roni szerint)

Fülszöveg:

Az Incognito egy tóparti szálloda az osztrák határ mentén, amely különleges hangulatával tökéletes helyszín arra, hogy három különböző korú hölgy egy éjszaka lelkileg egymásra találjon. Egyikük elhunyt férjét siratja, másikuk azért jött ide, hogy végre eldöntse, ki-lép-e a házasságából, a legfiatalabb pedig szerelmi csalódásában öngyilkosságra készül. Mindannyiuknak oka van a keserűségre, s ha másként is látják saját párkapcsolatukat, az Incognito bárjában kiderül, hogy a sokévnyi korkülönbség és az egymástól eltérő problémáik dacára sokkal több bennük a közös, mint amennyit a fantázia felölelni képes. Mármint az olvasói fantázia, mert az írónő képzelőereje lenyűgöző, és a legrafináltabb fantasy-szerzőket megszégyenítően bizarr, mégis teljesen hiteles történetet tár elénk a női lélek kimeríthetetlen gazdagságának bizonyságaként.

 A könyvről:

Belegondoltatok már abba valaha is, hogy életünk során mennyi döntést kell meghoznunk? Kezdve az egészen apró, mindennapos dolgoktól - mint az, hogy aznap milyen ruhát vegyünk fel -, egészen a hatalmas, életünket meghatározó elhatározásokig.

Minden nap, minden órában választások elé kényszerülünk,  mérlegelnünk kell, megfontolni,  dönteni. Elindulni egy úton, s ha kell letérni róla, irányt váltani, ha elbotlunk, felállni, haladni, menni, hogy a végére odaérjünk, ahová indultunk...Jó esetben.

Döntések, választások - sorsok és életek...

Erről szól Ferenczik Adrienne újonnan megjelenő, immár második kötete, az Incognito.

A történet középpontjában Lexi áll: butiktulajdonos, szárnyait próbálgató divattervező, boldogtalan feleség. Éjnek évadján érkezik az Incognito hotelbe, azért, hogy meghozza élete talán egyik legnagyobb döntését: éljen továbbra is jómódú, ám őt teljesen kisajátító és korlátozó férje mellett, aki mellett sosem lehet az, aki szeretne lenni, vagy hagyja el őt, hagyja el a biztonságos életét és induljon a semmiről az álmai után... Lexi tanácstalan és bizonytalan, ám két ember is a segítségére van a nehéz helyzetben: egy fiatal, szerelmi bánata miatt öngyilkosságra készülő lány, és egy idősebb, ám kiegyensúlyozott, teljes és boldog életet megélt özvegyasszony. S bár látszólag korosztályuk és élethelyzetük is meglehetősen különböző, sokkal több közös vonás van bennük, mint azt gondolták, s mire felkel a nap  akaratlanul is kisegítették egymás a szorult helyzetben.

Mindeközben nehéz, sanyarú női sorsok, elfásult, megmérgezett kapcsolatok, zátonyra futott házasságok elevenednek meg előttünk, és megrendülten, megdöbbenve kísérjük végig Lexit a választás útján...

El kell mondanom, én nagyon szerettem Adrienne első könyvét is: érdekes volt, roppant jó karakterleírásokkal, mulattató  helyzetekkel, meghökkentő végkifejlettel. De ez...ez a könyv egyszerűen lenyűgöző! Az első néhány fejezetet lassan, nyugodtan olvastam, majdhogynem szenvtelenül. Aztán a három történet egyre inkább kirajzolódott, hihetetlen éleslátással és empátiával megírt történeteket kapunk, melyek hol elgondolkodtatnak, hogy megráznak, hol felháborítanak. Ahogy olvastam, éreztem, hogy lesz benne a végén valami különös dolog, valami csattanó, már meg is volt a fejemben a megfelelő lezárás alternatívája...de amit Adrienne véghezvitt, arra nem voltam felkészülve! Szó szerint leesett az állam, libabőrös lett a karom, szélsebességgel forgattam a lapokat, egyiket a másik után és a végén nem tudtam mást hajtogatni, csupán azt a hihetetlenül "sokatmondó" szócskát, hogy: "azta"... Mert meglepődtem - nem számítottam rá. Aztán megdöbbentem, mert nem számítottam rá, annak ellenére, hogy annyira egyértelműen állt előttem a nyilvánvaló, én mégis elsiklottam felette abbéli igyekezetemben, hogy megfelelő lezárásokat gyártsak magamban. Aztán pedig, a legvégén el voltam ragadtatva: attól, hogy mennyire zseniálisan vezeti az olvasót az írásmód egy más irányba, mennyire természetesen, magától értetődően terelgeti a gondolatainkat, hogy a végén mellbe vágjon a nyilvánvaló! El vagyok kápráztatva, le vagyok nyűgözve!

Adrienne remek emberismerő. Az élethelyzetek leírása, a hihetetlen éleslátás és bölcsesség, az a magabiztos tudás, ami körülveszi az ő könyveit, lenyűgöző. Nemcsak megerősít, utat mutat az olvasó számára, de példaként is szolgál: ilyen a NŐ, vagy legalábbis efelé kell tartania. Magabiztos, céltudatos, örök.

És még valami, amire nagyon erősen megtanít: soha ne alkudj meg! Ne elégedj meg azzal, ami van, csak azért , mert esetleg volt már rosszabb is. Mert mindig van Legjobb! És Neked arra kell törekedni, hogy ezt elérd, hogy ne add fel az álmaidat, csak menj előre, célirányosan, egészen addig, amíg célba nem érsz!

Karakterek:

Három karakter, három generáció, három különböző probléma. Egy női életszakasz három foka ha úgy vesszük - mindenki megtalálhatja bennük, hogy épp melyiknél tart.

Szandra, a gyámoltalan, még határozatlan és félénk kamaszlány, tele frusztrációval, önmaga keresésével tipikus mai tizenéves, akinek irányításra lenne szüksége. Irányításra és iránymutatásra.

 Lexi, az önmegvalósításra törekvő felnőtt, akinek sorsa kétfelé ágazik: előretör, vagy megelégszik azzal, ami van, és él egy - sajnos - átlagosnak mondható, elfásult, boldogság nélküli életet. Ő már határozottabb, de még nem eléggé. Már rátalált önmagára, már érzi, ki is ő, de még nem érez elég bátorságot magában ahhoz, hogy felvállalja és megvalósítsa.

És végül a sok jót és rosszat megélt, határozott, bölcs és tapasztalt divattervező, akit mindenki tisztel, aki tartalmas és boldog életet élt - egy bátran meghozott döntés alapján. Olyan sok tudás lakozik ebben a sugárzó és karakán nőben, annyi életerő és magabiztosság, hogy elsőre az fordult meg a fejemben: szeretném, ha lenne egy ilyen nagynénim. Aki mindent tud, aki érzi, mit kell tenni, aki mindig erőt ad a folytatáshoz - már azzal is, hogy jelen van és példaként szolgál... Jó volna...

Hihetetlenül nagyszerű karakterábrázolások ezek, a női lélek teljes feltárása és megfejtése (Hahó, Férfiak! Halljátok??), minden gondolat és érzelem tökéletes leírása.

A mellékszereplők is valamennyien összetett és valódi személyiségek - sajnos, a maguk nemében tipikusak - csak valami oknál fogva, igen kevesen beszélnek erről... Remélem, nem azért, mert természetesnek veszik. Remélem, nem azért, mert azt gondolják, ez normális...Remélem, ez a könyv sok nőnek segít majd felnyitni a szemét és megmutatni a helyes utat!

Borító:
A borító nem más, mint magának az Incognito Szállodának a bejárati képe - a lila színekben pompázó szálloda éjjel, bejáratában egy ismeretlen, rejtélyes, "inkognitóban" lévő női alakkal, akiről sejtjük, érezzük, hogy nem véletlenül van ott. Hogy nem jókedvében van ott, hogy a háttérben, valahol a nő körül súlyos titkok keringenek...
Sejtelmes és árulkodó ez a borító, átlengi valami fullasztó, nyomott hangulat, egyfajta várakozás, valamiféle varázslatos atmoszféra.
Én azt gondolom, jó választás a könyvhöz!

A recenziót Roninak köszönjük!