Ferenczik Adrienne: Napfényes Riviéra (Roni szerint)

Fülszöveg:

Lehetséges, hogy egyetlen véletlen, egy titokzatos vörös hajú nő megjelenése tönkretesz mindent, amit férfi és nő felépített? Vagy feledhető a múlt, megbocsátható a hiúságból fakadó gyöngeség, és csakúgy, mint a Napfényes Riviéra című szappanoperában, végül ki-ki azt kapja, amit megérdemel? Ferenczik Adrienne cementszürke és álságos hétköznapjainkkal, gyakran életfogytig kergetett illúzióinkkal szembesít ebben a könyvben, méghozzá a kegyetlenségig szórakoztatóan. Ehhez, persze, drámai alaphelyzet is kell, de abból az élet mindig eleget produkál. Esetünkben a kisváros lakóparkjában egy tragikus baleset miatt megüresedik egy családi ház. Aztán megérkezik az új lakó, és ezzel felbolydul a lakópark élete. Megelevenedik a múlt, felszínre törnek a régi emlékek, az egyik házba a félelem, a másikba a gyűlölet költözik be, a harmadikból pedig még az öröknek hitt szerelem is elillanhat.

A könyvről:

Voltatok már úgy, hogy sétáltatok az utcán, gyanútlanul, mindennapos rutinnal és mozdulatokkal, aztán egyszer csak elétek vetődött egy réges-régi ismerős: egy régi barát, vagy szomszéd, vagy osztálytárs. Elcsevegtetek, aztán indultatok tovább, de már nem azzal a megszokott lendülettel, mint előtte, mert hirtelen belétek hasított az érzés: hová is tartok? Honnan jöttem és vajon jó felé indultam-e el? Mivé lett az utam az idők során és mivé lettem közben én magam?

Nos, Ferenczik Adrienne könyve, a Napfényes Riviéra éppen ezt a hatást váltotta ki belőlem. Olyan kérdéseket és gondolatokat vetett fel, amit egy régi ismerőssel való találkozás tett volna meg.

Pedig a könyv címe egyáltalán nem ezt sugallta. Sőt még az első néhány oldal sem...Őszintén szólva meg is voltam rémülve kissé, hiszen ez a nagyon lektűr irodalom nem igazán az én műfajom, nem szeretem. De aztán eltelt néhány oldal, néhány kis epizód a szereplők életéből és bebizonyosodott: nem olyan napfényes ám ez a történet, mint ahogy a címe mutatja!

Látszólag könnyed, szórakoztató kis történet, amit kapunk: egy békés, unalmas lakópark életébe nyerünk betekintést, ahol látszólagos békében és nyugodt boldogságban éldegél egymás mellett három család: Saciék, Mártáék és Olíviáék. 

Hamarosan azonban a szemközti tornyos házba új lakó költözik, és felbukkanása felbolygatja az egész utca életét, s lerántja a leplet a képzelt idillről.

Az új lakó ugyanis nem minden szándék nélkül költözik éppen abba a tornyos házba, és nem mindenki számára ismeretlen az ő kiléte: réges régi fájó sebeket tép fel, rávilágít a boldogság mulandóságára és az általunk keltett illúziók valótlanságára.

Azt kell mondanom, súlyos egy könyv ez. A szó legátvittebb értelmében. Fricska az olvasó számára és egy tükör, amit maga elé tarthat. Vagy a szomszédja elé. 

Hiszen annak ellenére, hogy könnyed, rendkívül szórakoztató, érdekfeszítő és olvasmányos, mégis ránehezedik, rátelepszik az emberre és olyan gondolatokra sarkallja, amik talán még soha, vagy nagyon hosszú ideje nem jutottak eszébe. A finom irónia, a valósághű társadalomkép az elevenünkbe talál, visszavisz a múltba, rákérdez a jelenre és megkérdőjelezi a jövőnket. Kihat ránk. Megdolgoztat. Ösztökél. És ez jó. Ilyen legyen egy könyv: érintsen meg, változtassa meg a gondolkodásunkat, bírjon rá a tépelődésre. Még akkor is, ha közben jól szórakozunk - sőt, kiváltképpen akkor ...

Azon kívül, hogy a könyv története rendkívül tanulságos és lebilincselő, a szerkesztésmódja, a történetvezetése is rendkívüli... Az egész regény kapott egy kis keretet, ami csupán néhány sor, néhány mondat - mégis borzasztóan hatásos, és ez a néhány momentum szinte elmondja az egész történet lényegét, a könyv teljes tanulságát - jó adag iróniával megfűszerezve.

Ugyanakkor a szereplők és idősíkok is folyamatos változásban vannak a történet folyamán, amit nem könnyű megoldani egy regény cselekményvezetése közben. Én azt gondolom, hogy egy elsőkönyves írónak pedig különösképp nagy kihívás lehet...Gondolnám, ha nem cáfolna erre rá Ferenczik Adrienne...mert különösképpen mindebből semmit nem vettem észre olvasás közben. Annyira profi és bravúros átvezetések, átkapcsolások történtek a szereplőváltások között, hogy csak ámultam és bámultam.

A kifejezésmód választékos, igényes, ugyanakkor rendkívül könnyed és hétköznapi.

Pompás volt olvasni...pompás utána tépelődni, hogy a végére levond Te is a következtetést: Minden úgy jó, ahogy van, minden épp olyan, amilyennek lennie kell. És ha mégsem: a kezedben a kulcs: változtass rajta!

Karakterek:

Az a legszebb ebben a könyvben, hogy minden tekintetben teljesen hétköznapi. Nemcsak a helyszín, a kirajzolódó történet és családok, de maguk a karakterek is mind valóságosak és átlagosak, nincs bennük látszólag semmi különleges, semmi többiektől eltérő: olyanok, mint mindenki - bárki. Lehetnének akár a barátaink is, vagy a szomszédaink, vagy akár mi magunk.

Talán éppen ezért érezzük azt, hogy valamelyikükkel feltétlenül azonosulnunk kell, hogy valamelyik karakter életét mindenképpen össze kell vetnünk a sajátunkkal.Én megtettem...és azt hiszem, hozzám hasonlóan a többi olvasó is ugyanígy meg fogja tenni ezt.

S hogy kivel fognak azonosulni? Nos, azt hiszem, az olvasók között nagyon sok Saci lesz, és sok Olívia, jóval kevesebb Márta és ...nos, azt hiszem Mónika nem lesz. Egyrészt azért, mert az, aki olyan, mint Mónika, az  nem olvas. Másrészt pedig azért, mert ha valaki tényleg olyan, mint ő, az nem látja ezt be - észre sem veszi :)

Borító:

Általában nem szeretem azokat a borítókat, amelyeken női fejek vannak. Egész egyszerűen nem tartom megfelelőnek őket arra, hogy egy könyv történetét vagy hangulatát elénk vetítsék. Az pedig, hogy a karaktert fessék le nekünk, azt végképp nem szeretem - hadd döntsem el én, hogy milyennek képzelek el egy szereplőt, hogy milyen ember formálódik meg a fejemben. 

Nos, ezzel a borítóval sem vagyok teljesen kibékülve, pedig ízléses és szép, sőt képes arra is, hogy elénk vetítse: a regény csalóka címe ellenére nincs túl sok szó benne a napfényről - inkább olyan a hangulata, mint a lánynak a címoldalon: kicsit melankolikus és elgondolkodtató.

De pontosan ugyanez a problémám is vele: elvileg ez a lány a regénybeli Mónika -legalábbis a vörös haj erről árulkodik. De én nem hiszem, hogy ő képes lenne ennyire ártatlan, szerény, sőt szeretetreméltó arckifejezésre... nem tudom vele azonosítani, és itt megdől a borítókép elsődleges szerepe...

Érdekességek:

Ferenczik Adrienne, a regény írója a Nyíregyházi Televízió szerkesztő-riportere. Több antológiában jelent már meg novellája, melyek kissé komolyabb témákat érintenek, komolyabb hangvételben íródtak, mint a Napfényes Riviéra, de kivétel nélkül mind rendkívül valóságosak és elgondolkodtatók.

S bár munkája során ragaszkodnia kell a tényszerűséghez, regényének alaptörténete és karakterei csupán kitalációk, az írónő képzeletének szülöttei.

A recenziót Roninak köszönjük!