Rupáner-Gallé Margó: Randevú a Nílus partján (Lena szerint)

A Szivárvány könyvek 6. kötete (ha feltűnt, hogy Betti kötetéhez az írtam hogy 4. ez pedig a 6., az azért van, mert közbeékelődött Gégény Gabriella: Ízek és más szenvedélyek c. könyve) Izadóra Dávid története tovább folytatódik. Az előzménykötet végén én nagyon, nagyon szurkoltam nekik, hogy egymásra találjanak, azonban az írónő tartogatott számukra még egy kötetet, íme hát:)

A fülszöveg:

"Betti és Iván esküvőjét a vőlegény új egyiptomi szállodájában tartják. A nap szenzációja mégis az, hogy a legidősebb Márai lány, a gyönyörű Izadóra, egy olasz macsóval tűnik fel az esküvőn, ahol - két év után először - belebotlik gyermekkori szerelmébe, Dávidba. Az olasz fiúnak emiatt rövid úton távoznia kell, bár Dávidot is Iza zárta ki az életéből, miután közös gyermekük halva született, s a lány képtelen volt feldolgozni a veszteséget. 

De ami összetartozik, az előbb-utóbb össze is nő. A szfinx mogorva tekintete alatt újra fellángol egy régi szerelem, és bár a feketehajú magyar szépség az arabokat királynőjükre, Nefertitire emlékezteti, s ebből bonyodalmak is keletkeznek, Márai Izadóra a Níluson végre révbe érni látszik. 

Vagy csak látszik? Mert ekkor megint történik valami, aminek semmiképpen sem szabadott volna megtörténnie... 

A Szivárvány könyvek hatodik kötetében RGM a legjobb formáját hozza, ami azt jelenti, hogy a könyv utolsó oldaláig lobogó szenvedélyek és meghökkentő fordulatok tartják izgalomban a romantikát és kalandot kedvelő olvasót."

Véleményem:

Nekem ez a kötet a legsúlyosabb, hogy úgy mondjam az összes többi közül. Itt van a legtöbb fájdalom és bánat, csalódottság és kihagyott lehetőségek. Dávid és Iza kerülgetik egymást, én szívem szerint belenyúltam volna a könyvbe és megráztam volna őket, hogy héé hát egymásnak vagytok teremtve mit szenvedtek már itt nekem:) (Jó, jó ha ez ilyen egyszerű lenne, hová is lenne ez a könyv a saját mondanivalójával).

Iza számomra valahogy végig semleges volt, mint ahogy Dávid is. Talán pont amiatt, hogy olyan kedvetlenek voltak mindenkivel. Önmaguknak se ismerték be, hogy szükségük van a másikra.

Ami viszont kimagaslóan tetszett az a környezet. azokat a részeket imádtam, ahol Izadóra a parton napozott vagy fürdött a vízben. Gyönyörűek voltak a tájleírások, fájt is a szívem, hogy nem lehettem én is ott:)

Habár ez a könyv Izadóra kötete, mégis furcsa volt, hogy Betti esküvőjéről olyan kevés jelenet született, szívesen olvastam volna róla többet.

Lehet, hogy alapvetően az a bajom ezzel a kötettel, hogy a Bettié után jött, ami meg kimagaslóan jól sikerült és vártam volna hogy tovább folytatódjon. Nem rossz, de azért nem sikerült ezt a szintet elérnie.

Megvolt a "kedvenc" utált karakter is Emília személyében. Eddig nem sikerült senkit utálnom, de őt megutáltatta velem Dália és Izadóra:)

A végén azért szerencsére minden a helyére került és végre Dávid és Iza nagy álma is valóra válhatott:)

Értékelésem: 4/5

Oldalszám: 140

Kiadó: Aba Könyvkiadó

Kedvenc jelenet: tájleírások

Kedvenc karakter: -

Legrosszabb jelenet: kicsit hosszúra sikeredett, ahogy Dávid és Iza kerülgették egymást

Nem szimpatikus karakter: Emília

A recenziót Lenanak köszönjük!

Rupáner-Gallé Margó: Randevú a Nílus partján (Roni szerint)

Fülszöveg:

Betti és Iván esküvőjét a vőlegény új egyiptomi szállodájában tartják, de ez még csupán egy másik romantikus történet stílusos befejezése lenne. A nap szenzációja az, hogy a legidősebb Márai lány, a szép Izadóra, egy olasz macsóval tűnik fel az esküvőn, ahol -két év után először- belebotlik gyermekkori szerelmébe, Dávidba. Az olasz fiúnak emiatt rövid úton távoznia kell, bár Dávidot is Iza zárta ki az életéből, miután közös gyermekük halva született, s a lány képtelen volt feldolgozni a veszteséget. 

De ami összetartozik, az előbb-utóbb össze is nő. A szfinx mogorva tekintete alatt újra fellángol egy régi szerelem, és bár a feketehajú magyar szépség az arabokat gyönyörű királynőjükre, Nefertitire emlékezteti, s ebből bonyodalmak is keletkeznek, Márai Izadóra a Níluson végre révbe érni látszik. 

Vagy csak látszik? Mert ekkor megint történik valami, aminek semmiképpen sem szabadott volna megtörténnie…

A Szivárvány könyvek hatodik kötetében RGM a legjobb formáját hozza, ami azt jelenti, hogy a könyv utolsó oldaláig lobogó szenvedélyek és meghökkentő fordulatok tartják izgalomban a romantikát és kalandot kedvelő olvasót.

A könyvről:

Rupáner-Gallé Margótól azt hiszem, megszokhattuk már, hogy mindig szórakoztató, a hétköznapokból egy kicsit kiszakító, közeli vagy éppen távoli városokba kalauzoló történetekkel varázsol el minket. Ha nem is véglegesen, néhány röpke órára egészen biztosan elfeledteti velünk a hétköznapok rohanását és a mindennapi tennivalókat.

Egy igazán különleges családról olvashatunk könyveiben, igazán különleges helyszíneken és igazán különleges helyzetekben, s közben mi magunk is igazán különlegessé válunk...

A Márai-lányok történetei közül immár az ötödik kötetet tarthatjuk a kezünkben, amely a Randevú a Nílus partján címet viseli. És most, hogy ez már kiderült, talán nem árulok el újdonságot, ha azt mondom: bizony ez a kötet ezúttal nem teljesen Magyarországon - a már megszokott és szeretett környezetben - játszódik, hanem bizony Egyiptom is jelentős szerepet kap a történetben. S miért éppen Egyiptom? Hiszen ott rendezik meg Iván és Betti esküvőjét....

Igaz ugyan, hogy az Iván-Betti páros hajója révbe ért, ám Izadóra továbbra is a poklok poklát járja. Az életében bekövetkezett veszteség fájdalma állandósulni látszik, ráadásul úgy tűnik elveszítette élete nagy szerelmét, Dávidot is... Mit lehet ilyen helyzetben tenni? Természetesen  összehívni a válság-tanácsot és gyorsan tervet szőni a békítésre... Ám úgy tűnik, a sorsnak nincs szüksége segítségre, magától is megtalálja a helyesnek vélt utat...

S hogy ez az út majd sima lesz és zökkenőmentes? Nem, ezt senki nem mondta.

Izadóra nem egy vidám lány... Azt hiszem, az alaptermészetéből adódóan sem, de az élet sem igazán bánt vele kesztyűs kézzel - így aztán nem is lehet megkívánni tőle az önfeledt boldogság látszatát.

Míg Betti a nagyvárosban kivirul, Izadóra otthon élete legnagyobb tragédiáján megy keresztül. S a megpróbáltatásoknak ezzel még nincs is vége, egyik rossz a másikat követi az életében.

Láthatjuk, ez a kötet fájdalmasabb, nehezebb, keményebb témákat érint az előzőeknél, s ezáltal a hangulata sem olyan könnyed és önfeledt, mint a Betti a nagyvárosban esetében. A kötet egy küzdelem. Küzdelem a gyógyulásért, a férfiért, a gyermekért, önmagunkért, a jövőért. Rámutat arra, hogy mégsem mindig olyan egyszerű és rózsaszínben játszó az élet, mint a tündérmesékben, hogy bizony a valóság ennél sokkal bonyolultabb és fájóbb. Ám mielőtt elsüllyednénk az önsajnálatban és a letargiában, visszaránt egy hirtelen csapással és visszatölti belénk a remény és a pozitív szemlélet minden apró cseppecskéjét és utolér minket a Margó-féle-életigenlés...:-)

Mindeközben persze megkapjuk a megszokott nőies, kecses, elegáns stílust, a cseppnyi humorral és cinikus csipkelődéssel teli dialógokat, a csodálatos leírásokat, az utánozhatatlan karakterizálást.

Újra kinyílik az Rupáner-Gallé Margó utazási iroda prospektusa - ezúttal nem a belföldi, hanem a külföldi utakat ajánlva -, s a csodás Egyiptomba kalauzol minket a könyvecske útikalauza. S bár a leírások fantasztikusan képszerűek és gyönyörködtetőek, a bemutatás sokrétű, mégsem éri el nálam azt a hatást, mint az előző kötetek esetében. És tudom is a választ, hogy miért. Mert hiányzik belőle a szerelem lángja, a büszkeség, a rajongás, a belülről fakadó lángolás: a magyar táj iránti odaadó tisztelet. És nem baj ez. Csupán azt jelzi, kik vagyunk és hová tartozunk...

Azt viszont mindenképpen elérte, hogy Egyiptomba megint, újra, nagyon el szeretnék menni - régi vágyakat élesztett újjá a könyv, régi kívánságokat, már majdnem elfelejtett régi elképzeléseket... Azt hiszem, jövőre mégiscsak meglátogatjuk azokat a piramisokat ...No és persze a szfinxet. :-)

Karakterek:
Kivételes eset ez a könyv a sorozat eddigi történetében, mert ezúttal olyan szereplőket jelöl ki fő karaktereinek, akik egyszer már díszelegtek a főszereplő címszerepében. Izadóra, a legnagyobb, legkeményebb és leghidegebbnek tűnő Márai - lány most sem hazudtolja meg önmagát, ugyanolyan büszke és arisztokratikus, mint eddig, ám sziklakemény karakterének pillérei meginogni látszanak, a jég lassan elkezd olvadozni és beleláthatunk a jól felöltött maszk mögé, az igazi emberre és nőre.

Gábor dölyfössége és szarkazmusa eleinte zavart és legszívesebben behúztam volna neki egy hatalmasat a két szeme közé, de aztán ahogy kezdte lassan levetkőzni ő is az álcáit és igyekezett megérteni Izadóra érzéseit, kezdtem lassan én is megérteni őt és elfogadni olyannak, amilyen.. Nos, próbálkoztam, de nem vált a kedvencemmé - Ivánt továbbra is előnyben részesítem :-). Mégis azt gondolom, hogy ő az egyik legvalóságosabb, legtermészetesebb személyisége a sorozatnak.

A mellékszereplők közül meg kell említenem mindenképpen a gyerekeket a kórházból. Az orosz kisfiút, aki medúzatámadás áldozata lett, különösen megkedveltem, imádtam a finom, gyerekekhez méltó humorát, játékosságát, pajkosságát. Nos, róla még számos történetet olvasnék! :-)

A lelkileg sérült kislány története már kicsit sok volt nekem... A baleset tragédiája már önmagában is rettenetes egy ilyen pici lány esetében, de a lelki sérülés végképp letaglózott. Izadóra szívfájdalma és ez összeadódott, mázsás teherként nehezedett rám, és alig-alig bírtam kimászni alóla... Persze Margó társ a bajban, és itt is, mint mindig, megmutatta, hogy néha a legreménytelenebbnek látszó helyzetből is ki lehet mászni, a legnagyobb akadályokat is le lehet győzni.
Bár úgy lenne! Bár a valóságban is minden így érne véget! De sajnos, tudjuk, hogy nincs ez így... Mindenesetre a hitet és a reményt mindig visszanyerjük rá a Márai lányok köteteiben. Ezúttal is...

A recenziót Roninak köszönjük!

Rupáner-Gallé Margó: Kicsi Betti a nagyvárosban

Fülszöveg:

Gyarmati Bernadett huszonhét évesen már túl van egy nehéz váláson. Élete legnagyobb kihívásán, a Márai-kastély parkjának megépítésén is sikerrel jutott túl, mégis kiégettnek érzi magát. Főleg miután ő marad a kastély egyetlen állandó lakója, hiszen a többiek már mind megtalálták párjukat. Bár világéletében Kristályhegyen élt, mostanra úgy érzi, hogy megfullad, ezért úgy dönt, nem maradhat itt tovább. 

Egy multinacionális vállalat szállodaláncot építtet Budapest szívében és kertépítők referenciamunkáit várja, hogy kiválaszthassa a legalkalmasabb jelöltet. Betti elküldi pályázatát, el is nyeri a megbízást, és elköltözik egy számára teljesen idegen világba, a fővárosba, ahol semmi nem úgy alakul, ahogy szeretné. Új főnöke egyáltalán nincs elragadtatva attól, hogy munkatársként és majdnem egyenrangúként kell kezelnie egy aprócska, bizalmatlan, parancsolgató, mi több, a Föld összes férfiját gyűlölő nőszemélyt. 

Betti regényében RGM arról mesél, milyen benyomások és tapasztalatok várják a vidéki lányt a csillogó és idegen nagyvárosban. Hogyan próbálja – természetesen a Márai-lányok segítségével – felvenni az új fordulatszámot, levetkezni előítéleteit, és begyógyítani a magával hozott lelki sérüléseket.

A könyvről: 

Bizony-bizony, ez már a negyedik könyv a sorban Rupáner-Gallé Margótól...

Azt gondolná az ember, hogy egy sorozat negyedik kötete nem sok újat tud mutatni, sem a történetet, sem a szereplőket, sem az író stílusát tekintve. Azt gondolná az ember, hogy egy író a negyedik könyvének megjelenésére már kijátszotta a lapjait és megcsillantotta előttünk tudásának legjavát.

És milyen hatalmasat tévednénk, ha mindezt tényleg elhinnénk!

Hiszen ez a könyv - amellett, hogy tökéletesen beleillik a sorozat tagjai közé és követi azok minden főbb vonását és jellegzetességét - mégis egészen másmilyen, egészen eltérő és  különböző a többitől.

Mert miről is szól a könyvecske?

Bettiről, a Márai lányok legjobb barátnőjéről, aki válása után igazi lelki válságba kerül és nem találja a helyét a világban. Nem tud mit kezdeni a hirtelen rátörő szabadsággal, céltalannak, üresnek érzi az életét, és végtelenül magányosnak saját magát. Rájön: levegőváltozásra van szüksége, ezért otthagyja szeretett Kristályhegyét és a főváros felé veszi az útját. Új munkahelyet, új barátokat talál, és talán egy új szerelmet is... Ki tudja?

Láthatjuk, a könyv a történet tekintetében nem okoz meglepetést: újabb szereplő próbál szerencsét és szerelmet találni a nagyvilágban, és mindezek keresése közben igyekszik megtalálni valódi önmagát is. Nem volt ez másként az eddigi kötetek esetében sem, nincs ez másként itt sem...Kedves, aranyos, megmosolyogtató történet ez, habcsók nélküli romantika, amire szüksége van időnként a női léleknek.

A helyszínt illetőleg ezúttal is lapozhatunk egyet az utazási irodánk katalógusában, hiszen ebben a kötetben Budapestet ismerhetjük meg: a Halászbástyát, a Dunán tükröződő esti fényeket, a várnegyedet, a Városligetet - mindezt olyan rajongó és elbűvölő szeretettel leírva - szinte lefényképezve -, amelyet már megszokhattunk az írónőtől.

Számomra a legnagyobb meglepetést az a változás okozta, ami a regény hangulatából és stílusából árad. Megmarad az a nőies báj és kecsesség, ami ezeket a köteteket olyannyira szerethetővé tette eddig is, de ezúttal annyi humor, annyi jókedv és vidámság szövi át, hogy ez a sok móka és életigenlés belopózik a saját életünkbe is, mosolyt csal az arcunkra, elvarázsol, elbűvöl, teljes bensőnket megtölti egyfajta derűs energiával. Ezúttal nemcsak napfényt hoz és melegséget, hanem örömet, könnyedséget és fesztelenséget az életünkbe.

Picit úgy érzem, Bettivel együtt Margó is most talált rá igazán a saját hangjára: annyi természetességgel, annyi könnyedséggel szövi egyik mondatát a másikba, annyira fesztelenül  és gördülékenyen ír, hogy valóban élvezet volt olvasni. Észrevétlenül eltűntek az oldalak a szemem elől, és egyszer csak azt vettem észre, hogy nincs tovább...Komolyan, fel sem tűnt, hogy már a végénél járok...Igazán remekül szórakoztam.

Karakterek:

Nos, azt hiszem, Kicsi Betti számomra naggyá vált ezáltal a könyv által. Eddig ugyanis igazából nem is nagyon foglalkoztam vele: minden kötetben egy apró kis mellékszereplő volt, nem túl érdekesnek tűnő jellemmel, segítő szereppel - anélkül, hogy egyszer is, picit is az előtérbe került volna. Anélkül, hogy éreztem volna bármi kiemelkedőt vagy szembetűnőt a személyiségével kapcsolatban. De azt hiszem, mindez nem volt véletlen. Hiszen Betti ilyen: szeret meglapulni, észrevétlen maradni, inkább mást segíteni középpontba, előtérbe kerülni. Tudhattam volna, számíthattam volna rá. De nem számítottam. Vagyis: Margó kitűnő munkát végzett, elérte a célját és Bettit valóságos személlyé tette, aki minden kötetben hű és hiteles önmagához!

És ki ő? Egy végtelenül önzetlen, de makacs, önfejű és lobbanékony lány, aki nem találja a helyét a világban, mert az egész élete arról szól, hogy másnak akar megfelelni, másnak akar a kedvében járni. Ez a kötet arról szól, miként talál rá önmagára, a saját, önálló akaratára és személyiségére.

És hát Iván... Van egy mondás, miszerint a név kötelez... nos, itt számomra nagyon is igaznak tűnik mindez... Iván valaki, aki elbűvöl, aki határozott, magabiztos, humoros, aki egy igazán erős egyéniségű, erős jellemű FÉRFI.

Ezt én mindig így gondoltam, és Margó sem cáfolt rá erre. Vagyis: nem cáfolt rá Iván...Mert Ő maga az, aki bizonyítja mindezt: valóságos, létező karakter, aki rendelkezik minden eddig felsorolt tulajdonsággal.

Azt hiszem, elmondhatom, hogy az eddigi összes RGM férfiszereplő közül Ő a leginkább kedvemre való. A Férfi, akinek teljes személyisége magabiztosságot, öntudatosságot sugároz, mindez fűszerezve egy jó nagy adag jófajta humorral...  Igen, ilyen ő.  És mint tudjuk: a férfi, aki biztos önmagában, biztonságot nyújt a nőnek is...

A többi szereplő ezúttal háttérbe szorul, jóval kevesebb szerepet kap, mint eddig - teljesen kiszorítja őket Betti és Iván kettőse. És  mindannak ellenére, hogy egytől egyig mind a szívemhez nőttek, mégis azt hiszem, mindez igen jót tesz a könyvnek. Kiélezettebbnek, kontúrosabbnak tűnik, hangsúlyosabbnak az ő kettősük, a mesék világából kitörő realitásnak. És ez nagyon tetszett...

Borító:

A borító azt hiszem, senki számára sem okoz túl nagy meglepetést: igazodik az eddigi kötetek arculatához, csupán ismét a színben van eltérés az eddigiekhez képest.

Most már nem töröm a fejem olyasmin, hogy vajon miért sárga - egyszerűen elfogadom ilyennek. Azt már csak csendben teszem hozzá, hogy ha nagyon akarom, akkor még meg is tudom magyarázni ezt a színválasztást: a hangulatot, a stílust tükrözi. A végtelen jókedvet, vidámságot és életigenlést.

A recenziót Roninak köszönjük!

Rupáner-Gallé Margó: Malom a tóparton (Roni szerint)

Fülszöveg:

Az éjszaka kellős közepén hangosan dörömbölnek a Márai kastély kapuján. 

A csendháborítót Vikor Annának hívják. A középső Márai lánynak, Izadórának a legjobb barátnője volt, mielőtt az élet elválasztotta volna egymástól a kastélyban élő elkényeztetett kisasszonyt és három évvel fiatalabb rajongóját. A család elköltözése után Anna a kilátástalan nyomorból menekült egy rossz házasságba, melynek most drámai körülmények között véget kellett vetnie. 

A szép Izadórát emlékek sokasága rohanja meg, s közülük van egy, melynek akár örülhetne is, ha merne: annak idején egy családi katasztrófa nemcsak Annát száműzte a Kristályhegyről a távoli Velencei-tó partjára, hanem Vikor Dávidot, a lány lobogó hajú és lobogó lelkű szőke fivérét is, az egyetlen fiút Izadóra életében, aki iránt sosem tudott olyan közömbös lenni, mint ahogy annak idején mutatta…

A könyvről:

Bizony, a Malom a tóparton Rupáner-Gallé Margó immár harmadik kisregénye, és ezzel immár  mindhárom Márai lány történetét megismerhettük...Igaz, ott van még Betti, a barátnő, akinek még nem sikerült párra találnia, és remélem, hogy a regénysorozat folytatódik majd az ő történetével, mert nagyon szerettem ezeket a könnyű, szórakoztató, a végtelenségig nőies kis könyvecskéket. Nemcsak azért, mert női sorsokról szólnak, nemcsak azért, mert hihetetlen báj és kecsesség lengi át a köteteket, hanem azért is, mert olyan hihetetlenül szép és szeretnivaló tájakon játszódnak, amit  olvasás után muszáj felkeresnünk és megnéznünk...

Ez a harmadik kötet pedig különösen közel áll a szívemhez, hisz a helyszín nem más, mint a fejér megyei Velence, gyermekkori fürdőzéseink kedvelt helyszíne szülővárosom  szomszédságában...

A történet középpontjában ezúttal Izadóra, a legidősebb Márai lány áll, akit mindenki gőgösnek, hidegnek, távolságtartónak ismer, pedig a szíve mélyén ő is szeretetre, szerelemre vágyik. Szépsége és társadalmi helyzete miatt meglehetősen kevés elutasításban volt része az életben, éppen ezért, amikor mégis megtörtént, örökre az emlékezetébe vésődött és a szívéig hatolt. És ez a valaki nem más volt, mint gyermekkori barátnőjének, Annának a bátyja, Dávid. Éppen a 18. szülinapján kosarazta ki - minden barátja és barátnője előtt. Izadóra azóta sem tudja kiverni a fejéből a jelenetet és persze a fiút sem...

Aztán egy éjszaka kétségbeesett dörömbölés veri fel a lányokat legszebb álmukból: Anna bajban van és segítséget kér. Természetesen a nővérek most is összefognak és együttes erővel igyekeznek kihúzni a csávából Annát, akinek hamarosan megjelenik a bátyja is...Izadóra legnagyobb riadalmára...Hogy ezután mi történik? Nos, erről szól a történet...

A történet éppen azt adja, amit a fülszöveg alapján ígér: kedves, vívódó, bonyodalmakkal átszőtt szerelmi sztorit, könnyű kikapcsolódást a fáradt, nehéz napok után.

Ám ezúttal a könnyed, nőies témák mellett igen kényes dolgokat is érint, többek között a családon belüli erőszakot, ami sajnos egyre több nőt érint napjainkban is. Szóba kerül az afrikai éhezők helyzete is, és az örök kérdés: mivel, hogyan tudnánk segíteni rajtunk.

Kemény és szívszorító témák ezek, amiről olvasnunk is fáj, mégis szükségesek és fontosak, amiről néha muszáj szót ejtenünk...még ha úgy is tesszük, mint ebben a könyvben: érintőlegesen, finoman, felhívva rá a figyelmet, mégis megtartva mellette a könyv eredeti könnyedségét és bájos hangulatát...

Mert igen, a könyvet ezúttal is körbeveszi az a nőies báj és kecsesség, amit Margótól már megszokhattunk,  és amit én nagyon szeretek, mert igen közel áll hozzám. A szereplők közötti párbeszédek ezúttal is élvezetesek, finoman csipkelődők, bájosan humorosak, megmosolyogtatóak.

A tájleírások részletgazdagok és pontosak, olyan finom romantikával és természetközeliséggel fűszerezve, amire csak az képes, aki szerelmese a magyar vidék szépségébe, egyedülálló  természetességébe. Árad belőle a szeretet és a büszkeség - és valóban, ez a könyv is megmutatja ismét: méltán lehetünk büszkék rá!

Ha összegezni kellene, azt mondanám, olyan ez a könyv, mint egy oázis: pihenő a megfáradt léleknek, remény a reményvesztetteknek, erő a gyengéknek, hit a hitetleneknek. Árad belőle - ahogy az előző kötetekből is - az optimizmus, a pozitív szemlélet. Rámutat, hogy akármennyi rossz és szenvedés van is a világban, néha muszáj a valóságtól elszakadni, néha muszáj álmodozni és az álmokból erőt meríteni. Akarni
kell, küzdeni és tenni, és ha nem veszítjük el a hitünket, előbb -utóbb megtérül a fáradozásunk és elnyerjük a jutalmunkat: legyen az egy rég várt szerelem, vagy egy újonnan érkező gyermek, vagy egyszerűen csak egy malom a tóparton...

Karakterek:
A regény szereplői ezúttal is a már megszokott jól kidolgozott karakter kategóriába tartoznak.

Izadóra a maga fensőbbséges tartásával és kifogástalanságával igazi úrilányos karakter - legalábbis én ilyennek képzelem a kisasszonyokat :) Egy picit a párom nagymamájára emlékeztet, aki igazi békebeli polgári családból tartozik, még ma is kesztyűben jár és elvárja, hogy őt szolgálják ki elsőként - de ezt ne áruljátok el senkinek!  Azért én szeretem :)

Dávid kicsit emlékeztet Gáborra: ugyanaz a szarkasztikus humor és éleslátás jellemzi, de azt kell mondjam, Gábor továbbra is a kedvencem marad a morgómedve stílusa ellenére - vagy pont azért. Dávidot picit merevebbnek, komolyabbnak látom.

De ők is, még így  is szeretnivaló figurák.

Borító: 
És igen, a már sokat emlegetett zöld borító - Izadóra regénye. Továbbra is vesszőparipám ez a zöld-kék párosítás és az örök kérdés: miért ez a zöld Izadóra színe, és miért a kék Dáliáé?


A recenziót Roninak köszönjük!

Rupáner-Gallé Margó: Nászajándék Salzburgból (Roni szerint)

Fülszöveg:

A szívdermesztő titok, melyet Arlene édesanyja egy egész életen át rejtegetett, a Márai-kastély padlásán lévő szekrény tetejéről szabályosan Dália fejére zuhan. Megfejtése érdekében a lány, valamint Pataki Gábor és a kis Emma hármasban indulnak az osztrák Alpok felé. Az esemény fenekestül forgatja fel a kastély lakóinak életét. Dália és a felesége halála miatt megkeseredett Gábor ettől kezdve, persze, nemcsak autón száguldozik a Kristályhegy és Tihany, valamint Bécs és Salzburg között, hanem érzelmi hullámvasúton is robog. A Nászajándék Salzburgból Dália regénye, egyben folytatása a Lányok a kastélyból című kötetnek,

melyről egyik méltatója azt írta, hogy „ez a könyv üde, mint egy csokor virág”. Új könyvében RGM emellett olyan sorsfordító meglepetéseket is tartogat olvasói számára, amilyeneket csak a műfaj legjobbjai képesek kitalálni. Ez esetben azonban kitalálni sem kellett őket, mert, mint a hartai írónő vallja: „az én történeteim maguk írják magukat”.

A könyvről:

Mióta - még valamikor nyáron -  elolvastam a Lányok a kastélyból című könyvecskét, kicsit nagyobb bizalommal viseltetem a romantikus könyvek iránt ... Nem mondom, hogy ezentúl falom a lányregényeket - azt azért nem -, de nem is ódzkodom tőlük annyira és néha kifejezetten jólesik egy kis elmerülés a mézes-mázas szavakban és történetekben.

És ha ez a történet még stílusos és kedves is, az kifejezetten nagy örömet okoz. Mint a Nászajándék Salzburgból, ami Rupáner-Gallé Margó második kötete.

Ebben a kötetben Dáliáé, a vöröshajú, élénk Márai nővéré a főszerep, aki egy felületes, felszínes életből tért vissza szülőházába és változott vissza családcentrikus, felelősségteljes érett emberré. Talán minden megvan az életében, amire csak vágyik, kivéve egy dolgot: a szerető, támogató társat. Ez a hiányérzet  nap mint nap erősödik benne, hiszen Arlene és Leon esküvőjére készül az egész kastély, s az ő szerelmük igazán példaértékű. Vagy mégsem? Hiszen Arlene egyre lehangoltabb, s észrevehetően bántja valami.... Végül Bella néni az, aki megfejti a titkot: Arlene a családja elvesztése miatt kesereg. S mikor Dália elképesztő titok nyitjára jön rá - merő véletlenségből -, az egész baráti kör összefog, hogy Arlene-t jobb kedvre derítsék. Dáliának Salzburgba kell utaznia felkutatni egy rég eltűntnek hitt személyt, s az út során éppen a mogorva, udvariatlan Pataki Gábort kell elviselnie. Ám hamarosan kiderül: talán mégsem annyira elviselhetetlen, mint ahogy azt eleinte gondolta...sőt!

Nem mondom, hogy a történet nem kiszámítható, vagy hogy tele van nagy fordulatokkal. Hiszen mindannyian tudjuk, sejtjük már a fülszöveg alapján, hogy ki kibe lesz szerelmes és milyen nehézségekbe ütköznek majd egymásra találásuk során. De ez mind nem is érdekes, hiszen itt nem a mi-n van a hangsúly, hanem azon, hogy hogyan! Ez adja meg a történet és a könyv velejét: a szavak egymásba fonódása, a sziporkázó párbeszédek, a szereplők bámulatos humora és szeretnivaló egyénisége, az írónő sajátos és elegáns stílusa. Ez teszi egyedivé és különlegessé, ez emeli ki az elcsépelt és triviális történetek sokaságából.

Azt hiszem, a Lányok a kastélyból kötetére korábban azt mondtam, hogy olyan, mintha egy utazási iroda katalógusát lapozgatnánk. Valóban így volt, ám azt kell, hogy mondjam, ez a megállapítás erre a könyvre még inkább igaz!

Szebbnél szebb tájak elevenednek meg, bebarangoljuk a szereplőkkel ezúttal Salzburg legszebb részeit, Margó idegenvezetőként kalauzol minket a csodás látnivalók között. Mintha nem is egy könyvet olvasnánk, hanem mintha egy turistabuszból nézelődnénk. Ám közben érezzük az illatokat, halljuk a madarak és tücskök hangját, a keskeny patakok csobogását...

És a színek! A könyvben vibrálnak a színek! Ragyog a nyári égbolt világoskékje, a dús füvű mezők és pompás erdők üde zöldje, szikráznak a simogató nap sugarai minket is fénybe és szivárványszínbe vonva! És nemcsak az ausztriai táj bevillanó képei miatt...Az írónő szavai színezik ki a képzeletünket és vele együtt a

lelkünket is... Mosolyogni támad kedvünk tőle és egy kis időre elszakadunk a nedves, nyirkos ősz nyomasztó hangulatától...mi is kiszíneződünk...

Az már csak hab a tortán, hogy ugyanazt az írói stílust kapjuk, ami az előző kötetet annyira kedvessé és bájossá tette: Rupáner-Gallé Margó kifinomolt, elegáns és kecses szavait. Igazi nőies, pihekönnyű olvasmányt, ami által - valami furcsa módon - mi magunk is megerősítést nyerünk női mivoltunkban.

Karakterek:
Bevallom, az első kötetben nem találtam túl érdekesnek sem Dáliát sem Gábort. Igaz, hogy túl sok minden nem is derült még ki róluk, de nem éreztem túlzott lelkesedést irántuk, nem éreztem késztetést, hogy mielőbb megismerjem őket.
Most mégis azt kell mondanom, hogy a kötetet elolvasva mégis jobban megszerettem őket, mint az előző kötetben Arlene-t és Leont...

Hogy miért? Talán éppen azért, mert velük ellentétben ők nem olyanok voltak, mint egy mese szereplői:  nem ők voltak a csodálatos királylány és királyfi, akik nélkülöznek minden jellembeli hibát és tökéletesek minden tekintetben. Sokkal inkább voltak hibát hibára halmozó, néha meg-megbotló hétköznapi emberek, akikkel sokkal könnyebb volt azonosulni, átérezni a fájdalmukat, magunkba szívni az örömüket és megbocsájtani a tévedésüket és makacsságukat.

Gábor a maga morgómedve stílusával, szarkasztikus humorával, folytonos elégedetlenségével és mogorvaságával igazi élő, létező egyénisége volt a könyvnek! Annyi, de annyi férfiismerősömre ráismertem benne! :) Annyira életszagú karakter ő! Egyértelműen a kedvencem lett!

Dália pedig .. nos, ő egy igazi vörös hajú nőszemély - persze, ha általánosítunk és próbálunk jellemvonásokat ráaggatni egy hajszínre :) Temperamentumos, bohókás, cserfes, éppen az ellenkezője Gábornak. Mégis annyira tökéletesen kiegészítik egymás, annyira tökéletes párt alkotnak így ketten, hogy egy percig sem fordul meg az a fejünkben, hogy másként is lehetne...
És a végén...a végén elképzelni sem tudjuk már, hogy miért is nem lelkesedtünk értük már az első részben is...

Borító:
A könyv borítója - mind grafikájában, mind  stílusában -  az első kötetével teljesen megegyező  - csupán színbéli eltérés mutatkozik a kettő között. Úgy sejtem, a sorozat többi kötetével éppen így lesz: vagyis a könyv színe aszerint változik majd, hogy kinek a történetét olvashatjuk a négy lány közül...
Ez a kötet Dália története volt és a kék színt kapta.

És én nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért :)

Felkerült ugyanis egy felmérés az írónő Facebook oldalára arról, hogy ki melyik színt választaná és a döntést indokolni is kellett.  Azt gondolom,  igazán sokan el is mondták a véleményüket és az állásfoglalásukat. Többek között én is, és most, hogy elolvastam a történetet, most még inkább ahhoz tartom magam, amit már akkor is gondoltam ...Vagyis:
 Ha a kötetek színe a szereplőkhöz igazodik, akkor az első Arlene-hez, aki a maga finomságával és szőkeségével egyértelműen volt rózsaszín. Most Dália jön - vörös hajjal, kicsit lobbanékony természettel, állandó aktivitással - én nála a zöldre asszociálok, Izadóra fekete hajával és kék szemével pedig inkább a kék nyugalma és hidegsége...Legalábbis nálam...

Ráadásul a könyv Salzburgban és a friss, üde zöldjéről ismert Ausztriában játszódik, ami engem még inkább a zöld szín felé húz....

Annyira szeretném tudni miért lett végül mégis kék - és talán akkor feladom ezt a buta és makacs ragaszkodásomat is ehhez a zöld színhez! :)

A recenziót Roninak köszönjük!

Rupáner - Gallé Margó: Lányok a kastélyból (Lena szeint)

Először is kezdeném azzal, hogy csak a könyv végi kis szösszenetből jöttem rá, hogy magyar írónőről van szó. Szánom-bánom, hisz mindig csak átfutottam az írónő nevét, nem olvasva végig így aztán nem tűnt fel. No meg aztán nem is egy tipikus magyar névről van szó. Szóval ezt tisztázva még nagyobb érdeklődéssel vetettem bele magam a könyvbe, hiszen nem sok magyar írótól, írónőtől olvastam még könyveket. Újdonság volt még számomra emellett maga a műfaj is, tisztán romantikus könyvekkel sem gyakran hozott még össze a sors.

A történet:

"A gazdasági válság az Angliából hazatért Arlene Harris vállalkozását sem kíméli. A lány ezért kénytelen rég nem látott, dúsgazdag nevelőapjához fordulni, aki furcsa feltételeket szab ahhoz, hogy a lányok – Arlene és két féltestvére – hozzájussanak pénzéhez. 

A feladat emberpróbáló, s valahányszor Arlene bajba kerül, gyermekkori szerelme, Leon mindig ott terem, hogy gúnyolódjék a „kis bajkeverőn”. 

Milyen csodákat és titkokat rejt a Márai-kastély? Hogyan boldogulnak a korábban gyűlölködő mostohatestvérek a nehéz időkben? És mi történik Arlene-nel és Leonnal? Folytatható-e a gyermekkori szerelem?"

Véleményem:

Első pillantásra a borító fogott meg. Gyönyörű, a színe valami iszonyat jó. (Szavaztam ám én is a molyos borítószavazáson, természetesen erre a borítóra, és nagyon örültem, hogy végül ez lett a végleges)

Könnyen olvasható, kikapcsol. Az elejét ugyan egy kissé gyorsnak érzem. Arlene hazatér, aztán a börtön, a kibékülés, a végrendelet, az undok nővérek és a nagy barátság. Csak úgy kapkodtam a fejemet. Lehetett volna még ezt egy kicsit nyújtani.

Nem mondom, hogy nem tudtam, hogy mi lesz a vége, de olyan jól sikerült a szerelmi szál, és annyira jó volt a nyújtása, a húzása is. Ahogy kerülgették egymást, és hol ide hol oda.. Leon viselkedése egyszerre volt gyönyörű és nagyon undok. Ez a rész annyira tetszett, ez volt talán a legjobb, ezeket a részeket vártam a legjobban.

A szereplők egytől-egyig szimpatikusak voltak. Kevés olyan könyv van, ahol nincs olyan akit akár egy picit is de ne utálnék. Nem voltak szélsőségek, illetve ha némely viselkedésük szélsőséges is volt (olykor a Izi, Dália valamint Leon is tudott így viselkedni), összességében akkor is olyan szerethetőek és emberiek voltak, hogy nem lehetett őket nem megszeretni.

Leonban az a legjobb, hogy titokzatos és kiismerhetetlen. Arlene érzései annyira tiszták, és olyan élethű és teljes mértékben át tudtam élni a kétségeit, az érzéseit. Izi és Dália eleinte arrogánsak, viszont rajtuk sokat mosolyogtam. Betti is kedvenc, a virág- és kertimádata igazán vicces:)

Persze izgultam Arlene-ért és Leonért, szurkoltam nekik nagyon, hiszen egy igazi jó kis könyvnek muszáj, hogy happy end legyen a vége:)

A nevek egy kicsit furcsák voltak. Mármint az volt furcsa, hogy némely név igazán magyaros, mások meg nem. Nem azt mondom, hogy akkor most mindenkinek Bélának, Dezsőnek, Mariskának és Erzsinek kellett volna lenni, de pl Bella néni és Edvárd bácsi (kackac) igazán kaphatott volna valami hagyományos magyar nevet.

A könyvet kisebb nagyobb kihagyásokkal egy szuszra kiolvastam. Amikor letettem a gondolataim körülötte forogtak. Folyton Arlene jutott eszembe, így nem tudtam sok időre elszakadni tőle.

Valójában egyetlen gondom volt vele: túúl rövid.:)

Várom a folytatását!

Értékelésem: 5/5


Oldalszám: 150
Kiadó: Aba Könyvkiadó
Kedvenc jelenet: Leon és Arlene cívódása
Kedvenc karakter: Arlene, Betti
Legrosszabb jelenet: -
Nem szimpatikus karakter: -

A recenziót Lenanak köszönjük!

Rupáner-Gallé Margó: Lányok a kastélyból (Roni szerint)

Fülszöveg:

A gazdasági válság az Angliából hazatért Arlene Harris vállalkozását sem kíméli. A lány ezért kénytelen rég nem látott, dúsgazdag nevelőapjához fordulni, aki furcsa feltételeket szab ahhoz, hogy a lányok – Arlene és két féltestvére – hozzájussanak pénzéhez. 

A feladat emberpróbáló, s valahányszor Arlene bajba kerül, gyermekkori szerelme, Leon mindig ott terem, hogy gúnyolódjék a „kis bajkeverőn”. 

Milyen csodákat és titkokat rejt a Márai-kastély? Hogyan boldogulnak a korábban gyűlölködő mostohatestvérek a nehéz időkben? És mi történik Arlene-nel és Leonnal? Folytatható-e a gyermekkori szerelem?

A könyvről:

Azt kell mondanom, többnyire nem szoktam romantikus könyveket olvasni. Nem mintha nem lenne semmi romantikus hajlam bennem, vagy nem lenne igényem a romantikára: éppen ellenkezőleg!

Azt hiszem, egyszerűen csak arról van szó, hogy eddig többnyire rosszul választottam, és olyan könyvekbe futottam bele, ami tartalmatlan, negédes locsogásból, üres szavak halmazából állt és nem volt mögöttük semmi plusz, semmi érték, ami teljesebbé, irodalmibbá tette volna a művet, és bizony e nélkül én nem tudok élvezni egy könyvet...

Szerencsére Rupáner-Gallé Margó könyve nem ezek közé tartozik és bizony igen kellemes csalódást okozott.

Az írónő első könyvének középpontjában Arlene Harris áll, aki cégének csődbe jutása után hazatér nevelőapjának vidéki kastélyába - abban bízva, hogy a férfi esetleg kisegíti őt szorult anyagi helyzetéből. Úgy tűnik azonban, késve érkezett, apja ugyanis súlyos beteg és néhány nap múlva meghal. Tetemes vagyonát három lányára hagyja,  ám kizárólag abban az esetben vehetik azt ténylegesen magukhoz, ha megfelelnek az általa szabott feltételeknek.

Ráadásul Arlene gondjait tovább tetézi az, hogy gyermekkori barátjával, Leoonnal nem egészen úgy sikerül az újbóli találkozás, ahogyan ő azt képzelte: a férfi undok, sőt ellenséges vele szemben, és a lány elég nehezen tűri ezt a bánásmódot, főként, hogy az okát sem igazán érti.

Vajon sikerül-e a lányoknak teljesíteni apjuk végakaratát és hogyan képes rendezni viszonyát Leonnal Arlene? Erről szól ez a kis történet...

Ha jobban belegondolunk, olyan ez, akár egy modern tündérmese: a mogorva király három csodaszép lányának át kell esni néhány próbán ahhoz, hogy megleljék méltó jutalmukat és hozzájussanak a kincshez. Főhősünk természetesen a legkisebb leány, aki próbálja mindeközben elnyerni a daliás herceg szívét és megtalálni a rég várt boldogságot. Számomra ez  valóban úgy hangzik, mint egy csodálatos, elvarázsolt mese, és hát ki ne szeretné a meséket?

Főleg akkor, ha olyan csodálatosan elbűvölő és bájos stílusban van megírva, mint ez a könyv!

Margó csodaszépen bánik a szavakkal, végtelen finomság, elegancia és nőiesség sugárzik belőlük, a dialógusok mellőznek minden negédes csöpögést, kedvesek, viccesek, valóban mosolyt csalnak az arcunkra.

Én szerettem ezeket a dialógusokat. Mert - maga a történet ugyan meseszerű - ezek a párbeszédek teljesen életszagúak, maiak, magukba foglalják a modern párkapcsolat mindennapi nehézségeit és buktatóit, hol mulattatva, hol szívszorítóan fájdalmasan.

Mindemellett a könyv olyan érzést keltett bennem, mintha egy utazási iroda gyönyörű, színes képekkel illusztrált katalógusát lapozgatnám: felvonultatva benne hazánk színpompás tájait, a vidéki otthonok és emberek nagyszerűségét, bebizonyítva milyen csodálatos és lehetőségekben gazdag országban is élhetünk. Mindezt szinte észrevétlenül, háttérinformációként, mégis megingathatatlanul és érezhető büszkeséggel.

A történetvezetés gördülékeny, a végkifejlet előre látható, mégis olyannyira kedves és megmosolyogtató, hogy csupa jó érzéssel telítve  zártam be a könyvet.

Karakterek:

A főhősünk Arlene Harris, aki magányos és hányattatott gyermekkora után határozott, ám kissé önfejű nővé érett, s talán kicsit többet hisztizik a kelleténél, mégis azt kell mondanom: szerettem az ő karakterét. Szerettem, mert teljes mértékben tudtam azonosulni vele: értettem a félelmeit, értettem a motivációit, becsültem a kitartását és a szorgalmát, díjaztam a kedvességét.

Leont is megkedveltem, hiszen - annak ellenére, hogy kétségkívül konok és önfejű - rendkívüli humorérzékkel rendelkezik, még az undok és igencsak pimasz megjegyzésein is remekül mulattam. Voltak ugyan kissé túlzó és bántó megjegyzései is, de hamar bebizonyosodott, hogy mindez csak álca a valójában gyengéd és odaadó igazi természete fölött.

A Márai lányok afféle igazi gonosz mostohatestvérekként jelennek meg először - nekem a Hamupipőke Anasztáziája és Drizellája jut róluk eszembe -, hogy aztán a könyv végére kedves és szerető édestestvér váljon belőlük. Én kissé sajnáltam, hogy az ő jellemfejlődésük ennyire gyorsan és érintőlegesen volt csak megemlítve, jó lett volna erről részletesebben olvasni, látni azt, hogy hol volt számukra a fordulópont, milyen volt az átváltozásuk teljese folyamata. De talán ezt majd egy következő kötet taglalja majd - amely konkrétan az ő életüket mutatja be.

Kedves és igazi nagyszülői szerepet töltenek be Edvárd bácsi és Bella néni, a gondoskodás és a feltétel nélküli szeretet megtestesítői ők.

Egyvalamit nem értek csak a karaktereket illetően: a névválasztások furcsaságát. Vajon miért választott az írónő ennyire ritka és  nem hétköznapi neveket, mint Izadóra, Dália, Abelárd??? Egyszerűen csak azért, mert ez tetszett, vagy volt ezzel esetleg valami fontosabb célja? Jó lenne tudni...:) Addig pedig találgatok...

Borító:

A könyvhöz készült borító éppolyan, mint maga a történet: kedves, nőies és elegáns. Szeretem  a bordóból rózsaszínbe történő átmenetet, a kanyargó indákat.

Ha jól tudom, a sorozat többi kötetének borítója alkalmazkodik majd ehhez - csupán színárnyalatnyi eltérések lesznek közöttük. Kíváncsian várom, melyik szereplőhöz milyen szín társul majd. Számomra Arlene igazi rózsaszín egyéniség - így a színválasztás az ő esetében tökéletesnek mondható! :)

A recenziót Roninak köszönjük!