Rupáner-Gallé Margó: Nászajándék Salzburgból (Roni szerint)

Fülszöveg:

A szívdermesztő titok, melyet Arlene édesanyja egy egész életen át rejtegetett, a Márai-kastély padlásán lévő szekrény tetejéről szabályosan Dália fejére zuhan. Megfejtése érdekében a lány, valamint Pataki Gábor és a kis Emma hármasban indulnak az osztrák Alpok felé. Az esemény fenekestül forgatja fel a kastély lakóinak életét. Dália és a felesége halála miatt megkeseredett Gábor ettől kezdve, persze, nemcsak autón száguldozik a Kristályhegy és Tihany, valamint Bécs és Salzburg között, hanem érzelmi hullámvasúton is robog. A Nászajándék Salzburgból Dália regénye, egyben folytatása a Lányok a kastélyból című kötetnek,

melyről egyik méltatója azt írta, hogy „ez a könyv üde, mint egy csokor virág”. Új könyvében RGM emellett olyan sorsfordító meglepetéseket is tartogat olvasói számára, amilyeneket csak a műfaj legjobbjai képesek kitalálni. Ez esetben azonban kitalálni sem kellett őket, mert, mint a hartai írónő vallja: „az én történeteim maguk írják magukat”.

A könyvről:

Mióta - még valamikor nyáron -  elolvastam a Lányok a kastélyból című könyvecskét, kicsit nagyobb bizalommal viseltetem a romantikus könyvek iránt ... Nem mondom, hogy ezentúl falom a lányregényeket - azt azért nem -, de nem is ódzkodom tőlük annyira és néha kifejezetten jólesik egy kis elmerülés a mézes-mázas szavakban és történetekben.

És ha ez a történet még stílusos és kedves is, az kifejezetten nagy örömet okoz. Mint a Nászajándék Salzburgból, ami Rupáner-Gallé Margó második kötete.

Ebben a kötetben Dáliáé, a vöröshajú, élénk Márai nővéré a főszerep, aki egy felületes, felszínes életből tért vissza szülőházába és változott vissza családcentrikus, felelősségteljes érett emberré. Talán minden megvan az életében, amire csak vágyik, kivéve egy dolgot: a szerető, támogató társat. Ez a hiányérzet  nap mint nap erősödik benne, hiszen Arlene és Leon esküvőjére készül az egész kastély, s az ő szerelmük igazán példaértékű. Vagy mégsem? Hiszen Arlene egyre lehangoltabb, s észrevehetően bántja valami.... Végül Bella néni az, aki megfejti a titkot: Arlene a családja elvesztése miatt kesereg. S mikor Dália elképesztő titok nyitjára jön rá - merő véletlenségből -, az egész baráti kör összefog, hogy Arlene-t jobb kedvre derítsék. Dáliának Salzburgba kell utaznia felkutatni egy rég eltűntnek hitt személyt, s az út során éppen a mogorva, udvariatlan Pataki Gábort kell elviselnie. Ám hamarosan kiderül: talán mégsem annyira elviselhetetlen, mint ahogy azt eleinte gondolta...sőt!

Nem mondom, hogy a történet nem kiszámítható, vagy hogy tele van nagy fordulatokkal. Hiszen mindannyian tudjuk, sejtjük már a fülszöveg alapján, hogy ki kibe lesz szerelmes és milyen nehézségekbe ütköznek majd egymásra találásuk során. De ez mind nem is érdekes, hiszen itt nem a mi-n van a hangsúly, hanem azon, hogy hogyan! Ez adja meg a történet és a könyv velejét: a szavak egymásba fonódása, a sziporkázó párbeszédek, a szereplők bámulatos humora és szeretnivaló egyénisége, az írónő sajátos és elegáns stílusa. Ez teszi egyedivé és különlegessé, ez emeli ki az elcsépelt és triviális történetek sokaságából.

Azt hiszem, a Lányok a kastélyból kötetére korábban azt mondtam, hogy olyan, mintha egy utazási iroda katalógusát lapozgatnánk. Valóban így volt, ám azt kell, hogy mondjam, ez a megállapítás erre a könyvre még inkább igaz!

Szebbnél szebb tájak elevenednek meg, bebarangoljuk a szereplőkkel ezúttal Salzburg legszebb részeit, Margó idegenvezetőként kalauzol minket a csodás látnivalók között. Mintha nem is egy könyvet olvasnánk, hanem mintha egy turistabuszból nézelődnénk. Ám közben érezzük az illatokat, halljuk a madarak és tücskök hangját, a keskeny patakok csobogását...

És a színek! A könyvben vibrálnak a színek! Ragyog a nyári égbolt világoskékje, a dús füvű mezők és pompás erdők üde zöldje, szikráznak a simogató nap sugarai minket is fénybe és szivárványszínbe vonva! És nemcsak az ausztriai táj bevillanó képei miatt...Az írónő szavai színezik ki a képzeletünket és vele együtt a

lelkünket is... Mosolyogni támad kedvünk tőle és egy kis időre elszakadunk a nedves, nyirkos ősz nyomasztó hangulatától...mi is kiszíneződünk...

Az már csak hab a tortán, hogy ugyanazt az írói stílust kapjuk, ami az előző kötetet annyira kedvessé és bájossá tette: Rupáner-Gallé Margó kifinomolt, elegáns és kecses szavait. Igazi nőies, pihekönnyű olvasmányt, ami által - valami furcsa módon - mi magunk is megerősítést nyerünk női mivoltunkban.

Karakterek:
Bevallom, az első kötetben nem találtam túl érdekesnek sem Dáliát sem Gábort. Igaz, hogy túl sok minden nem is derült még ki róluk, de nem éreztem túlzott lelkesedést irántuk, nem éreztem késztetést, hogy mielőbb megismerjem őket.
Most mégis azt kell mondanom, hogy a kötetet elolvasva mégis jobban megszerettem őket, mint az előző kötetben Arlene-t és Leont...

Hogy miért? Talán éppen azért, mert velük ellentétben ők nem olyanok voltak, mint egy mese szereplői:  nem ők voltak a csodálatos királylány és királyfi, akik nélkülöznek minden jellembeli hibát és tökéletesek minden tekintetben. Sokkal inkább voltak hibát hibára halmozó, néha meg-megbotló hétköznapi emberek, akikkel sokkal könnyebb volt azonosulni, átérezni a fájdalmukat, magunkba szívni az örömüket és megbocsájtani a tévedésüket és makacsságukat.

Gábor a maga morgómedve stílusával, szarkasztikus humorával, folytonos elégedetlenségével és mogorvaságával igazi élő, létező egyénisége volt a könyvnek! Annyi, de annyi férfiismerősömre ráismertem benne! :) Annyira életszagú karakter ő! Egyértelműen a kedvencem lett!

Dália pedig .. nos, ő egy igazi vörös hajú nőszemély - persze, ha általánosítunk és próbálunk jellemvonásokat ráaggatni egy hajszínre :) Temperamentumos, bohókás, cserfes, éppen az ellenkezője Gábornak. Mégis annyira tökéletesen kiegészítik egymás, annyira tökéletes párt alkotnak így ketten, hogy egy percig sem fordul meg az a fejünkben, hogy másként is lehetne...
És a végén...a végén elképzelni sem tudjuk már, hogy miért is nem lelkesedtünk értük már az első részben is...

Borító:
A könyv borítója - mind grafikájában, mind  stílusában -  az első kötetével teljesen megegyező  - csupán színbéli eltérés mutatkozik a kettő között. Úgy sejtem, a sorozat többi kötetével éppen így lesz: vagyis a könyv színe aszerint változik majd, hogy kinek a történetét olvashatjuk a négy lány közül...
Ez a kötet Dália története volt és a kék színt kapta.

És én nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért :)

Felkerült ugyanis egy felmérés az írónő Facebook oldalára arról, hogy ki melyik színt választaná és a döntést indokolni is kellett.  Azt gondolom,  igazán sokan el is mondták a véleményüket és az állásfoglalásukat. Többek között én is, és most, hogy elolvastam a történetet, most még inkább ahhoz tartom magam, amit már akkor is gondoltam ...Vagyis:
 Ha a kötetek színe a szereplőkhöz igazodik, akkor az első Arlene-hez, aki a maga finomságával és szőkeségével egyértelműen volt rózsaszín. Most Dália jön - vörös hajjal, kicsit lobbanékony természettel, állandó aktivitással - én nála a zöldre asszociálok, Izadóra fekete hajával és kék szemével pedig inkább a kék nyugalma és hidegsége...Legalábbis nálam...

Ráadásul a könyv Salzburgban és a friss, üde zöldjéről ismert Ausztriában játszódik, ami engem még inkább a zöld szín felé húz....

Annyira szeretném tudni miért lett végül mégis kék - és talán akkor feladom ezt a buta és makacs ragaszkodásomat is ehhez a zöld színhez! :)

A recenziót Roninak köszönjük!