Rupáner-Gallé Margó: Lányok a kastélyból (Roni szerint)

Fülszöveg:

A gazdasági válság az Angliából hazatért Arlene Harris vállalkozását sem kíméli. A lány ezért kénytelen rég nem látott, dúsgazdag nevelőapjához fordulni, aki furcsa feltételeket szab ahhoz, hogy a lányok – Arlene és két féltestvére – hozzájussanak pénzéhez. 

A feladat emberpróbáló, s valahányszor Arlene bajba kerül, gyermekkori szerelme, Leon mindig ott terem, hogy gúnyolódjék a „kis bajkeverőn”. 

Milyen csodákat és titkokat rejt a Márai-kastély? Hogyan boldogulnak a korábban gyűlölködő mostohatestvérek a nehéz időkben? És mi történik Arlene-nel és Leonnal? Folytatható-e a gyermekkori szerelem?

A könyvről:

Azt kell mondanom, többnyire nem szoktam romantikus könyveket olvasni. Nem mintha nem lenne semmi romantikus hajlam bennem, vagy nem lenne igényem a romantikára: éppen ellenkezőleg!

Azt hiszem, egyszerűen csak arról van szó, hogy eddig többnyire rosszul választottam, és olyan könyvekbe futottam bele, ami tartalmatlan, negédes locsogásból, üres szavak halmazából állt és nem volt mögöttük semmi plusz, semmi érték, ami teljesebbé, irodalmibbá tette volna a művet, és bizony e nélkül én nem tudok élvezni egy könyvet...

Szerencsére Rupáner-Gallé Margó könyve nem ezek közé tartozik és bizony igen kellemes csalódást okozott.

Az írónő első könyvének középpontjában Arlene Harris áll, aki cégének csődbe jutása után hazatér nevelőapjának vidéki kastélyába - abban bízva, hogy a férfi esetleg kisegíti őt szorult anyagi helyzetéből. Úgy tűnik azonban, késve érkezett, apja ugyanis súlyos beteg és néhány nap múlva meghal. Tetemes vagyonát három lányára hagyja,  ám kizárólag abban az esetben vehetik azt ténylegesen magukhoz, ha megfelelnek az általa szabott feltételeknek.

Ráadásul Arlene gondjait tovább tetézi az, hogy gyermekkori barátjával, Leoonnal nem egészen úgy sikerül az újbóli találkozás, ahogyan ő azt képzelte: a férfi undok, sőt ellenséges vele szemben, és a lány elég nehezen tűri ezt a bánásmódot, főként, hogy az okát sem igazán érti.

Vajon sikerül-e a lányoknak teljesíteni apjuk végakaratát és hogyan képes rendezni viszonyát Leonnal Arlene? Erről szól ez a kis történet...

Ha jobban belegondolunk, olyan ez, akár egy modern tündérmese: a mogorva király három csodaszép lányának át kell esni néhány próbán ahhoz, hogy megleljék méltó jutalmukat és hozzájussanak a kincshez. Főhősünk természetesen a legkisebb leány, aki próbálja mindeközben elnyerni a daliás herceg szívét és megtalálni a rég várt boldogságot. Számomra ez  valóban úgy hangzik, mint egy csodálatos, elvarázsolt mese, és hát ki ne szeretné a meséket?

Főleg akkor, ha olyan csodálatosan elbűvölő és bájos stílusban van megírva, mint ez a könyv!

Margó csodaszépen bánik a szavakkal, végtelen finomság, elegancia és nőiesség sugárzik belőlük, a dialógusok mellőznek minden negédes csöpögést, kedvesek, viccesek, valóban mosolyt csalnak az arcunkra.

Én szerettem ezeket a dialógusokat. Mert - maga a történet ugyan meseszerű - ezek a párbeszédek teljesen életszagúak, maiak, magukba foglalják a modern párkapcsolat mindennapi nehézségeit és buktatóit, hol mulattatva, hol szívszorítóan fájdalmasan.

Mindemellett a könyv olyan érzést keltett bennem, mintha egy utazási iroda gyönyörű, színes képekkel illusztrált katalógusát lapozgatnám: felvonultatva benne hazánk színpompás tájait, a vidéki otthonok és emberek nagyszerűségét, bebizonyítva milyen csodálatos és lehetőségekben gazdag országban is élhetünk. Mindezt szinte észrevétlenül, háttérinformációként, mégis megingathatatlanul és érezhető büszkeséggel.

A történetvezetés gördülékeny, a végkifejlet előre látható, mégis olyannyira kedves és megmosolyogtató, hogy csupa jó érzéssel telítve  zártam be a könyvet.

Karakterek:

A főhősünk Arlene Harris, aki magányos és hányattatott gyermekkora után határozott, ám kissé önfejű nővé érett, s talán kicsit többet hisztizik a kelleténél, mégis azt kell mondanom: szerettem az ő karakterét. Szerettem, mert teljes mértékben tudtam azonosulni vele: értettem a félelmeit, értettem a motivációit, becsültem a kitartását és a szorgalmát, díjaztam a kedvességét.

Leont is megkedveltem, hiszen - annak ellenére, hogy kétségkívül konok és önfejű - rendkívüli humorérzékkel rendelkezik, még az undok és igencsak pimasz megjegyzésein is remekül mulattam. Voltak ugyan kissé túlzó és bántó megjegyzései is, de hamar bebizonyosodott, hogy mindez csak álca a valójában gyengéd és odaadó igazi természete fölött.

A Márai lányok afféle igazi gonosz mostohatestvérekként jelennek meg először - nekem a Hamupipőke Anasztáziája és Drizellája jut róluk eszembe -, hogy aztán a könyv végére kedves és szerető édestestvér váljon belőlük. Én kissé sajnáltam, hogy az ő jellemfejlődésük ennyire gyorsan és érintőlegesen volt csak megemlítve, jó lett volna erről részletesebben olvasni, látni azt, hogy hol volt számukra a fordulópont, milyen volt az átváltozásuk teljese folyamata. De talán ezt majd egy következő kötet taglalja majd - amely konkrétan az ő életüket mutatja be.

Kedves és igazi nagyszülői szerepet töltenek be Edvárd bácsi és Bella néni, a gondoskodás és a feltétel nélküli szeretet megtestesítői ők.

Egyvalamit nem értek csak a karaktereket illetően: a névválasztások furcsaságát. Vajon miért választott az írónő ennyire ritka és  nem hétköznapi neveket, mint Izadóra, Dália, Abelárd??? Egyszerűen csak azért, mert ez tetszett, vagy volt ezzel esetleg valami fontosabb célja? Jó lenne tudni...:) Addig pedig találgatok...

Borító:

A könyvhöz készült borító éppolyan, mint maga a történet: kedves, nőies és elegáns. Szeretem  a bordóból rózsaszínbe történő átmenetet, a kanyargó indákat.

Ha jól tudom, a sorozat többi kötetének borítója alkalmazkodik majd ehhez - csupán színárnyalatnyi eltérések lesznek közöttük. Kíváncsian várom, melyik szereplőhöz milyen szín társul majd. Számomra Arlene igazi rózsaszín egyéniség - így a színválasztás az ő esetében tökéletesnek mondható! :)

A recenziót Roninak köszönjük!