William G. Winkler - 210-es izotóp (Letya szerint)

William G. Winkler:
A 210-es izotóp

A fülszöveg alapján az olvasó azt hiheti, hogy egy James Bond regényt tart a kezében, kémhistóriákkal, szenvedélyes szerelemmel és csúcstechnológiás kütyükkel. Azonban a valóság teljesen más. Hétköznapi emberek a szereplői a történetnek, mindössze annyi a különleges bennük, hogy az élet olyan helyre sodorta őket, ahol a hatalom összpontosul. Senki nem akart belekeveredni a sűrűjébe, mégis sikerült nekik.

Sir Alex Cramer a II. világháború előtt nemsokkal, 1937-ben látta meg a napvilágot Londonban. Nehéz körülmények között nőtt fel, de szülei megadtak neki mindent, ami tőlük telt, és az eszének köszönhetően sikerült ösztöndíjjal diplomát szereznie. A Shellnél, miután kidolgozott egy új módszert a tengeralatti olajkészletek feltérképezésére, a karrierje egyre jobban ívelt felfelé. Azonban a legfelső vezetésbe nem sikerült bejutnia. Titokban Moszkvába utazott, mikor Gorbacsov elkezdett nyitni a nyugat felé, hogy feltérképezze a Shell lehetőségeit a keleti blokkban. Ennek az utazásnak köszönhette később, hogy az akkori KGB felfigyelt rá, és a nagyhatalmi játszmák eszköze lett.

William G. Winkler, egy izgalmas kalandregényben dolgozza fel a nagyhatalmak intrikáit és a titkosszolgálatok működését. Bepillantást nyerhetünk a  felbomlott Szovjetunió hanyatlásába, majd a hatalmi harcokba, ahogy demokráciát mímelve a volt KGB-s vezetők magukhoz ragadják a hatalmat. A gazdaság romokban, rengeteg a munkanélküli, és megkezdődik az állami tulajdon szétosztása. A nyerészkedők vállalatokhoz jutnak, a politikai vezetők pedig a burjánzó korrupciónak köszönhetően gazdagodnak meg. A Shell és az Orosz állam pedig összeakasztja a bajuszát, ami végül egy (radioaktív) mérgezéses merénylethez vezet.

Attól olyan jó ez a regény, hogy a valóságból kölcsönzi a történetet, mégis egy fikciót tár elénk az író, ami nem kevésbé megrázó. Winklernek egyedi stílusa van, ami néha kicsit furcsa, ugyanis nem egy alkalommal túlságosan is visszanyúl a múltba, hogy bemutassa a szereplőit. Nem a tetteikből ismerhetjük meg a múltjukat, hanem a szüleik életkörülményeiből és gyermekkoruk lerásából. Szinte életrajzszerűen tárja elénk Alexet is, akinek a történetét megszületése előtt pár évvel kezdi.

Nehéz írni a könyvről, mert szinte olvastatja magát, és az embert magával ragadják az események, és csak sodródik. Ha ki kellene emelni egy kedvenc részt, akkor nagyon nehéz lenne választani, mert minden mindennel összefügg és nincsenek különálló momentumok, amik elszigetelt eseményként jelentkeznek. A szerelmi “románc” is szerves része a történetnek, és még a kötet első felében azon gondolkodunk, hogy egyáltalán minek kellett belerakni, addig a második felében rájöhetünk, hogy igenis szükség volt rá.

Az Ünnepi Könyvhéten volt szerencsém találkozni magával az íróval és dedikálta a kötetet. Elbeszélgettünk pár percig, és bevallottam, hogy ez lesz az első könyv amit tőle olvasni fogok. Talán ezért is írta a következőket:”… jó olvasást kívánok, remélem tetszeni fog”. Utólag kijelenthetem:: “Köszönöm, jó volt olvasni, és nagyon tetszett. A pénzváltó pedig itt pihen az asztalomon és nemsokára az is sorra fog kerülni.”

Winkler úr azt is elárulta, hogy a következő kötete már kiadás előtti állapotban van és belekezdett a negyedik regényébe is.

Végezetül csak annyit mondanék, hogy aki a strandon szeretné olvasni a könyvet, az vigyen magával jó sok napolajat, mert fürdőzni nem nagyon fog.

A véleményt Letyának köszönjük!