Írország tündérek lakta zöld lankái, Norvégia, Santorini, a Pilis és az elsüllyedt Atlantisz után a Második Atlantisz-trilógia befejező részében egy minden eddiginél különlegesebb helyszínre utazunk: a Bermuda-háromszögbe. Melynek rejtélye évszázadok óta foglalkoztatja a tudósokat és a tengerészeket – hát most végre megtudhatjuk, mi az a titokzatos erő, amely eltünteti az emberi szemek elől az arra tévedőket. Egy mélyben rejtőző birodalom, Árkádia, s annak hatalmas varázserővel rendelkező, velejéig gonosz uralkodónője, Árkádia (ó igen, a hölgy oly szerény, hogy saját magáról nevezte el birodalmát).
Árkádia hercegnő Atlantisz királyának, Atlasznak lánya, akit egy ősi jóslat miatt szülei száműztek otthonából – jó tízezer évvel történetünk előtt. A dühös, kitaszított kislány az évezredek alatt a világ leghatalmasabb varázslójává nőtte ki magát: mágiája segítségével tartja fiatalon magát és leghűségesebb szolgáit, és rántja mélybe időről időre a mélytengeri birodalma felé tévedő hajókat, ha épp rabszolga-utánpótlásra van szüksége. Egy magyar kisfiú is az áldozatok közé keveredik, akinél egy sajnálatos véletlennek köszönhetően ott van egy atlantiszi technológiával készült tárgy – ami lehetetlen, hisz Atlantisz évezredekkel ezelőtt elsüllyedt. Árkádia és udvari tudósa, Filokratész eme furcsaság nyomába eredve lel rá Második Atlantiszra, rabolja el Azaész királyt és kislányát, hogy aljas kis terveik segítségével minden eddiginél nagyobb varázserőt szabadítsanak el.
Hogy miért van szüksége Árkádiának Azaészre, az maradjon a könyv titka, a lényeg úgysem ez. Hanem az a rengeteg komikum, amivel az Azaész megmentésére igyekvő kis tündér-ember-atlantiszi kompánia útja és ámokfutása szolgál. Természetesen Lilla királynő nem nézi tétlenül férje és lánya elrablását, és utánuk indul, vele tart (kis kitérőkkel, és némi szélhámossággal…) Aengus, a tündértrón várományosa, kedvese, a pilisi tündérlány, Csenge, egy csapatnyi tündér, Spiridon Papafotiu, az egyetlen Nobel-díjas atlantiszi, no meg Kevélyessy Richárd, a kissé depressziós filmcsillag, aki szintén „kerülőúton” keveredik eme kalamajkába. Bár talán nem annyira, mint Lilla öccse, Patrik, aki már megint rosszkor, rossz helyen keres kalandot…
Minden fontosabb szereplő a fedélzeten, indulhat hát a nagyszabású mentőakció – ne felejtsem el, közben egy elrabolt tündérkirályt is kiszabadítanak. Ebből is látszik, hogy akcióból ezúttal sincs hiány, ami most kifejezetten jólesett. Az első résznél még felróttam a szerzőnek, hogy a könyv túlzsúfolt, a második ellenben kissé leült – a harmadik kötetben végre sikerült tökéletesen eltalálni az arányokat. A folyamatos pörgés, az okosan elejtett utalások, az itt-ott felbukkanó mellékszálak közepette könnyebben megbocsátottam a stílusbeli döccenőket és a néhol picit túlírt részeket – egyszerűen jól szórakoztam.
Leginkább a félreértések során, és az idővel egymástól elszakadó szereplők kis mellékakcióin – Patrik és árkádiai „barátnője” cívódása, Spiro és „Filokretén” elme-párharca, és a titokzatos „szellem” garázdálkodása remek volt. Igazából ezek a mellékszálak sok esetben jobban lekötöttek, mint a fő csapás, Árkádia és Azaész küzdelme. Pedig azt kell mondjam, a varázslóhölgyemény Azaész mellett a trilógia tán legérdekesebb karaktere: egy tízezer éve fortyogó duzzogó kislány, aki mindent és mindenkit tönkretesz, miközben csak szeretetre vágyik. Van, aki ezt felismeri a szereplők közül, de persze Árkádiának már nincs visszaút – bukása mégis szomorú és tanulságos. Addig azonban hosszú út vezet, tele szerelemvarázzsal, féltékenykedéssel, iróniával, humorral, csatával, tragédiával és okoskodással – már egy Spiro is sok volt néha, hát most aztán megkapjuk a magunkét: nem is egy, hanem két „atlantiszi lángelme” fáraszt minket fizikával, holokristályokkal, oreikhaloszokkal és saját nagyszerűségük hajtogatásával. Nem lehet nem szeretni őket…
A temérdek humoros helyzet és gigantikus összecsapás közepette a lényeg mégis csak Azaész útja, melynek során az első kötetben megismert önző kis sellőficsúrból a második részre komoly férfi és hűséges férj, a befejezésre pedig felelős családapa és igazi király válik. Aki eljut arra a pontra, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot a családja és a birodalma érdekében – még szerencse, hogy mindig akad valaki, aki megakadályozza benne. Azaész beért, a trilógia nyitányában még igazán idegesített és konkrétan kiborított, mostanra viszont megkedveltem, és őszintén meghatott a vívódása és az út, amit bejárt. Csak gratulálni tudok a szerzőnek, a „gyermek” felnőtt, és igazán szívdöglesztő férfiú vált belőle!
Remek kis sorozat lett a Második Atlantisz – okos, átgondolt történettel; egyedi szereplőkkel, akik közt éppúgy akad imádni- mint utálnivaló, de egy biztos: egyikük sem sablonkarakter; jó adag mondanivalóval, amit sikerült ifjak és idősebbek számára is fogyasztható módon csomagolni, minden erőlködés és szájbarágás nélkül; és pörgő, izgalmas cselekményvezetéssel. Én mindhárom részen nagyon jól szórakoztam, mégis, nem tagadom, legjobban ez, a harmadik tetszett. Továbbra is csak ajánlani tudom minden olvasni szerető tizenévesnek: a sok külföldi sikerkönyv mellett bőven megérdemel egy esélyt ez a kis hazai gyöngyszem.
A recenziót Kovács Tímeának köszönjük!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése