Benkő László - A spanyol grófnő (Árvai Noémi szerint)

Történelmi regény a XX. század talán legsötétebb éveiben.

A borító passzol nem csupán a főhősnőhöz, hanem a trezorhoz is. Akár ezt a festményt is őrizhették volna a sziget villájában. Egyedül a fölső piros csík töri meg kicsit a műkincshatást.

Terjedelemre 444 oldal, plusz két oldal könyvajánló. 

Fülszöveg:

"Benkő László könyveinek száma túl van a harmincon, de az igazi sikert lebilincselő és hiteles történelmi regényei hozták meg számára. Míg az utóbbi években a magyar régmúlt foglalkoztatta a szerzőt, A spanyol grófnő újabb izgalmas fordulatot jelent írói pályáján. Benkő most első ízben fordul a közelmúlt, nevezetesen a II. Világháború eseményeihez egy monumentális ívű történelmi thrillerben. A kerettörténet szerint Elena Angela Morante spanyol grófnő 2007-ben Sevillában személyesen bízta titkait a szerzőre. Elena éveken át az olasz és a német titkosszolgálat megbízásából felépített kincseskamrát felügyelte észak-olaszországi villájában, miközben zsidó árvákat rejtegetett és olasz ellenállókat segített. Képtelen szituáció és valószínűleg talentum kérdése, hogy Benkő bombasztikus megoldások nélkül képes elhitetni, hogy mindez megtörténhetett a valóságban.

Bár Elena még a háború végén is csupán huszonhat éves, ez a törékeny, hiszékeny, a megkergült világ borzalmaival eleinte rettegve és értetlenül szembesülő grófkisasszony az olvasó szeme láttára emelkedik drámai hőssé, akit sem szerelem, sem hízelgés nem képes már elvakítani, s aki többé nem ismer lehetetlent vagy legyőzhetetlen ellenséget."

Kicsit talán sok az író előzetes dicsérete, de ha ezt levonjuk a fülszövegből, jó összefoglalót kapunk.

A történet két szálon bontakozik ki, egyrészt az író szemszögéből, aki mindentudón meséli el a háttérben zajló eseményeket, másrészt a főhősnő, Elena visszaemlékezései alapján. A két szálnak pedig keretet ad a fülszövegben elejtett utalás, miszerint a könyvben leírtak valósak, Elena személyesen mesélte el mindezt az írónak. Csakhogy ez a keret kihasználatlan marad. A könyv epilógusán kívül, ahol csupán egy rövid beszélgetés olvasható a főhősnő és a szerző között, az olvasó nem tud meg semmit a mikéntekről és a miértekről. Nem tudni, hogyan találkoztak, mi a kapcsolat közöttük, vagy egyáltalán miért meséli el életét a spanyol grófnő egy magyar írónak. A hitelesítő célzat így csupán délibáb.

Ami a történet elbeszélésének kivitelezését illeti, az egy remek húzás. Az olvasó valóban úgy érzi, hogy két teljesen más megvilágításból követi nyomon az eseményeket, amit a szerző az igeidőkkel old meg. Elena a múltba helyezi gondolatait, visszatekintve az eseményekre, míg az író jelen időben meséli el a visszaemlékezések között történteket. Egyetlen dolgot hiányoltam csupán a megfogalmazásból: a leírásokat, amiből elsősorban az írói nézőpontba illett volna több. Egy-egy elejtett információn kívül az olvasó ugyanis nem tud sokat sem a szigetről, sem a villáról, és főleg nem a trezorról. Néhány sornyi leírás sokat segített volna a helyszínek elképzelésében és a trezor kincseinek felmérésében. Utóbbi engem különösen érdekelt volna.

A cselekmény tíz év eseményeit meséli el, amibe beletartoznak a második világháború évei és olasz viszonyai. 

A történet elején Elena egy butus, fiatal lány, aki mit sem sejt a körülötte zajló pénzügyi sakkjátszmából. Gyalogként menetel az eseményekben, miközben az olvasó az írói nézőpontnak köszönhetően pontosan tudja, ki kivel üzletel, miért és hogyan. Épp ezért a főhősnő hatványozottan naivnak és gyengének tűnik. Aztán úgy a könyv felénél, mikor már jócskán körbeleng mindent a háború szele, Elena megpróbál a sarkára állni. Egy szinttel magasabb játékos lesz a pénzügyi sakkpartiban, és akad néhány kifejezetten bátor és határozott megnyilvánulása, valahogy mégsem sikerül soha levetkőznie a védtelen nő képét. Végig áldozat marad, pedig a fülszöveg alapján az olvasó számíthatna rá, hogy ragadozóvá fejlődik. Az olvasó sajnálhatja, együtt érezhet vele, de nem tud felnézni rá, nem tekintheti követendő példának.

A háború csupán díszletként van jelen, a hadi események rádióhírek, szóbeszéd útján jutnak csak el a szigetre, és így az olvasóhoz is. Ezen lendít egy új szereplő színre lépése, gyakran elsütött, de megunhatatlan módon. Ezzel pedig mértékkel ugyan, de szerelmi szál is fonódik a hadi- és pénzügyekhez.

Érdekes, hogy a háború éveiben az élelmiszerhiányon és a néha feltűnő vadászgépeken kívül Elena békésen éldegél, míg a harcok utolsó évében, mintha rászakadna a valóság. A könyv vége a korábbi oldalakhoz képest, ahol nyugodt, lassú mederben folydogáltak az események, lényegesen felgyorsul, és elszaporodnak az erőszakos jelenetek. Mintha az író be akarná pótolni az elmaradt háborús borzalmakat, mert tegyen az ember bármit, a háborúban a vész akkor is utoléri. A felpörgött események néhány csavart is hoznak a történetbe, amik között akad kiszámítható és cseppet váratlan is.

A szereplők között több a negatív, már-már ördögi karakter, viszont akad néhány pozitív is. Davide volt a legszimpatikusabb, a legértelmesebb, akinek valóban lehetett drukkolni. A többieknél mindig felmerült a kérdés: "Most vajon mit fog elszúrni?" Ám még így is azt lehet mondani, mindegyik emberi módon viselkedett, hibáztak, ahogy bárki hibázhat. (Igaz, Elenától emeletes ostobaság volt pont egy náci tisztet megkérni egy zsidó család felkutatására...) 

A politikai vonalak is feltűnnek, akad német náci, olasz fasiszta, amerikai katona, olasz partizán bőven. A hangsúly mégsem a hatalmasok játszmáin van, hanem az egyéni érdekeken, elsősorban anyagi viszonylatban. A történet magját ugyanis nem a háború vagy Elena magánéleti csődje adja, hanem a trezor. A villa kincseskamrája álladó szereplő, mindenkinek érdeke fűződik hozzá, mindenki meg akarja szerezni, és ez okozza a konfliktushelyzetet.

Összességében tehát egy pénzügyi játszma ez a könyv, aminek középpontjában egy nő áll, és a világháború adja a hátteret. 

Azoknak ajánlom, akik szeretik az intrikákat, az éveken átívelő, lassan kibontakozó eseményeket, és értékelik, ha mindez háborús viszonyok között történik. Akit viszont a világháború konkrét hadi vagy politikai eseményei érdekelnek, az keressen valami mást, mert, ahogy a borító is hirdeti, itt nem a fronton, hanem a női lélekben zajlanak nagy csaták.

A recenziót Árvai Noéminek köszönjük!

Trux Béla: Akkon ostroma (Shanara szerint)

 Kevés történelmi regényt olvasok, mert alapstílusomnak inkább a fantasyt érzem, de azért szoktam kivételt tenni. Az egyik ilyen kivétel 2012-ben egy elsőkönyves író a templomos lovagok hanyatlásának korában játszódó története volt. Az első rész határozottan elnyerte a tetszésem és nagyon kapaszkodtam a folytatás olvasása után is. 

Folytatást említettem, de ez nem egy tipikus második kötet. A szerző az eseményeket egy történetben írta meg, csak a megjelenés történt részletekben. Jelen esetben ezt logikus döntésnek is éreztem, mert első könyves szerző esetében csak ritkán vesz az olvasó kézbe és tesz a kosarába cirka 1500 oldal terjedelmű írást. Így viszont könnyebb szívvel vihette haza a vásárló a könyvet és várhatta tűkön ülve a folytatást.

A történet olvasása maga egy igazi kihívás. Nem azért mert nem jó, hanem, mert a részletessége és a terjedelme miatt mindenképp igénybe veszi az olvasót. Most, hogy a történet végére értem, még egy hatalmas feladat vár rám: írnom kell róla úgy, hogy lehetőleg ne áruljak el lényeges dolgokat, de mégis próbáljam visszaadni a regény hangulatát. Nem egyszerű.

Napok óta próbálom megfogalmazni a gondolataimat és összefüggő mondatokat alkotni az érzéseimből, mert a gondolataim még mindig kavarognak és a történet által kiváltott rezgések utóhatása sem múlt még el és szerintem még egy ideig nem is fog. Mindezek figyelembevételével kell tehát olvasni a  szavaimat.

Számomra mindig olyan történelmi könyvet olvasni, mint amikor már nem először veszel kézbe egy történetet vagy nem először nézel meg egy filmet. Persze nem azért, mert az adott történet nem egyedi, hanem mert már megtörtént. Tudod, hogy mi fog történni, ennek ellenére annyira, de annyira drukkolsz a szereplőknek, hogy másként alakuljanak az események és más legyen a vége, mint amire emlékszel. Pedig a történelem adott, az események már megváltoztathatatlanul megtörténtek. Az első kötet pedig tanúbizonyságot tett arról, hogy a mű történelmileg hiteles, tehát itt is meg fog történni, ami közel 700 évvel ezelőtt a valóságban is lejátszódott, Akkon el fog esni, a Templomos rend idővel megszűnik létezni.

Mindezek ellenére elfehéredő ujjakkal szorítottam a könyvet és megszállottan olvastam, mert Tristan, Bertrand, Amalrich herceg, Adlin és a többi szereplő a szívembe lopta magát, ezáltal reménykedtem benne, hogy  bár veszteségek mindig vannak, de a fontosabb szereplők valahogy túlélik ezt a kalamajkát, a Templomos rend megvédi Akkont és minden megy tovább a maga útján. Ugyanakkor ugyanez a befejezés el is keserített volna, mert akkor az, amit eddig nagyon tiszteltem a műben, a történelmi hitelesség esik a kútba. Szóval két malomkő között gabonának éreztem magam és szent meggyőződésem volt, hogy mindenképpen én, az olvasó fogok rosszul járni, és valamelyik szempontból csalódni fogok.

Az, hogy ez mégsem következett be mindenképp a szerző érdeme. Képes volt arra, hogy a történelmi események megtartása mellett olyan célokat és eszméket adott a karaktereinek, amelyek eredményeként még a negatív befejezés is helyénvalónak tűnik. A sok feszültség és a sok értelmetlen halál miatt a fájdalom és a veszteség érzete ugyan megmaradt, de mégis elégedetten, bizonyos megnyugvással fejeztem be a könyvet. 

Nagy előnye a történetnek, hogy a szereplőin, a remekül megrajzolt karakterein keresztül egy olyan történelmi korszak és annak történései elevenednek meg a lapokon, amelyek egyébként a legtöbb olvasó számára - ide sorolom magamat is - nem túl ismertek. Ez a korszak nem a Tudorok kora, amely már többször feldolgozásra került, nem a keresztes hadjáratok fénykora, hanem a bukás ideje. Keveseknek van pont ennek a korszaknak a megörökítéséhez kedve.

Az előzmények olvasását követően már meg sem lepődtem azon, hogy mindenre kiterjedő részletességet tapasztaltam a cselekményekben, a leírásokban. Az eseményekben, a küzdelemben nem csak a lovagrendek, hanem a város szinte minden polgára részt vesz. Pont ezért nem csak Tristan szemén keresztül követjük végig az eseményeket, hanem részletes leírást kapunk a hétköznapi emberek szemszögéből is. Így ismerjük meg a magyar származású Péter gondolatait, a családját féltő és ezért harcolni is képes pék cselekedeteit és még hosszan sorolhatnám. Plusz pontként értékeltem, hogy az ostromló tábor sincs elzárva az olvasó elől. A motivációk, elképzelések, információk és érzések erről az oldalról is ismertetésre kerülnek.

Crack de Chevalier

Az ostrom legapróbb részletéről is leírást kapunk. Az előkészületek, a gépek építése és működtetése, a védők lelki állapota, a sebesülések, a feszültséggel és kétségbeeséssel teli helyzetek, a kényszerű döntések és a kétségbeesett, olykor reménytelen küzdelem annyira hitelesen tárja fel az ostromlott városban uralkodó állapotokat, hogy könnyen beleélhettem magam a helyzetbe. A nagyon jó képi leírásoknak köszönhetően a történet gyakorlatilag filmként jelent meg és pergett végig a szemeim előtt. Közel került az a világ, ahol nem lehettem jelen. Mert igenis azt éreztem olvasás közben, hogy ott vagyok az ostromlott városban és együtt küzdök a többi, hol kétségbeesett, hol lelkes emberrel. Meg kell jegyeznem, hogy ennyi csataleírás a összes eddigi olvasmányomban együttesen nem került elém, mint ebben a regényben. Könnyen azt hihetné a kívülálló, hogy ez így biztosan unalmas, mert bármilyen érdekes egy csata, de 800 oldalon keresztül arról olvasni csak unalmas lehet. Itt és most megnyugtatok mindenkit, mert ez a könyv nem unalmas. Az emberek, az összefüggések és az érzelmek (itt nem kifejezetten a romantikára gondolok) miatt nem az.

Többször volt olyan érzésem, hogy az író elveszett a részletekben, de aztán megnyugodtam, mert rájöttem, hogy az a részlet mégsem volt felesleges. Lassanként összeállt a mozaikokból a teljes kép. Pedig nem lehet azt mondani, hogy nem kerestem a hibákat és logikai bukfenceket. Kifejezetten hegyeztem rá a ceruzám. Fel is írtam jó pár észrevételemet, majd ahogy Béla szépen, a történetbe illően és logikusan megválaszolta ezeket, apránként ki is húzogattam a listámról a feljegyzéseimet. A végére még maradt egy, de arra pedig a szerzői jegyzetben kaptam meg a válaszom. Szóval bármennyire akarok, nem tudok belekötni a műbe. Nagyon jól átgondolt cselekményű és nagyon alapos munkát olvashattam. Ezúttal is.

A történelmi tények mellett a kötet másik nagy erőssége a karakterekben rejlik. Mindegyik nagyon részletes és nagyon élő. Igazán emberinek és igazán cselekvőnek éreztem őket. Képesek voltak annyira közel kerülni hozzám, hogy minden vágás és seb nekem is fájt. (Persze, hogy fájt, hiszen fentebb írtam, hogy magam is védő voltam. :D)

Tristan jellemfejlődése ebben a kötetben bontakozik ki a leginkább. Az első kötet első oldalainak naiv és fülig szerelmes fiúcskája már az első kötet végére eltűnt, helyette megkaptuk a harcias, de összetört, magában erősen bizonytalan Tristant. Most még tovább lépünk. Tristan sokszor elesik, térdre hull, de minden egyes alkalommal lábra áll és minden egyes alkalommal erősebb. Lassanként válik azzá, aki lesz. Végül olyan karakter válik belőle, akire tényleg érdemes felnézni és odafigyelni is. (Ha valaki ezt eddig még nem tette volna meg.)

A harmadik erős pillér az a titokzatosság, amelyről az első részben éppen csak fellibbent a fátyol. A templomos lovagok titkai jótékony homályban maradnak ugyan, de mégis részei a regénynek. Ingoványos talajnak tartottam ezt, a lovagokat és a rendet övező titkot beleszőni a történetbe, de a szerző biztos léptekkel halad át a bizonytalan talajon. A titkok részeit képezik a regénynek és igencsak éreztem a kíváncsiságot, hogy többet is megtudjak ezekről. Örülök neki, hogy ez nem történt meg, mert akkor a regény stílusától teljesen eltérő területre jutottunk volna, átléptünk volna a fikció, a bizonytalanság és a nem alátámasztható tények talajára. Így viszont kaptunk is rejtélyt, meg nem is. Éppen csak az élvezeti értéke, mélysége lett nagyobb a regénynek és nem döntötte romba a jól felépített történetet. 

A misztikusság légköre is megmaradt és a cselekmények részévé vált. Adlin szerepe is szilárdabb talajra kerül, bár itt még sok nyitott kérdés maradt bennem és szívesen vettem volna, ha többet szerepel a történetben. Természetesen feltűnik a titokzatos garabonciás is az események forgatagában. Az ő szerepét még erősebb homály fedi, mint Adlin jelenlétét. Mindezekkel együtt további rejtélyek egész sora tarkítja az egyébként sem elhanyagolható eseményeket.

Van egy negyedik pillér is a történetben, bár arányaiban véve ezt tartom a legkisebb résznek. Ez a pillér a romantika. Igen, a második részben is szerepel valamennyi romantika. Sok kérdésre választ is kapunk, de aki romantikus történetre vágyik, az bizony ismételten csalódni fog. Az a leheletnyi, ami az események mellett belefért igencsak kevés lesz a romantika kedvelőinek. A teljes történet ismeretének birtokában azt mondom, hogy a romantikus szál gyönyörű keretet képez az egyébként harcoktól, emberi sorsoktól és haláltól hemzsegő eseményeknek. (Ebből az állításból most mindenki olyan következtetést von le, amilyet  éppen szeretne, de biztosíthatom róla, hogy amikor az említett pontra ér a történet olvasásában minden lehetőséget figyelembe fog venni és egyszerre fog átkot mormolni és imát rebegni az összesért.)

Csata rengeteg van a könyvben és itt nem csak az ostromra gondolok. Eszmék, nézetek, vélemények, érzelmek állnak egymással szemben. Csata zajlik a város körül, a tanácsteremben, a városlakók között, a családokon belül, az emberek lelkében. Gyakorlatilag a létezés minden szintjét átjárja a küzdelem és ez mind visszaköszön az oldalakon. Ezért olyan ez a regény, hogy szinte ott érzi magát az olvasó az események sűrűjében.

trebuchet

A sok-sok nézőpont, a titkok, a szenvedély, a személyes és eszmei harcok, a részletes leírások és a terjedelem miatt nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy ez a történet monumentális. A szerző azt írja az utószóban, hogy: "Nem díszletként akartam használni a történelmet, amibe csak úgy belehelyezek egy kitalált történetet". Véleményem szerint a kitűzött célt sikerült elérni, mert ez a könyv nem díszletként tárja az olvasó elé a történelmet, hanem maga a történelem elevenedik meg a lapokon. Amitől pedig igazán hiteles lesz az egész az a részletesség, a valós emberi érzelmek sokasága, a titkok és a csaták mesteri egyvelege. Biztosan van (már tudom, hogy van) olyan részlet, amelyen átugrottam vagy elsikkadt az információk áradatában. Ez nem is csoda, amikor ennyi információt kap az olvasó.

Sok kérdés kapott válasz, de maradtak még nyitott kérdések. Ezekről azonban nem tudnék úgy írni, hogy ne áruljak el velük lényeges dolgokat. Annyit megemlítenék, hogy van egy tippem a fekete ruhás garabonciás kilétére vonatkozóan. Úgy érzem, hogy a sejtésem biztos alapokon nyugszik, de majd a szerző megmondja, hogy jól gondoltam-e, amit gondoltam. (Update: Beszéltem az íróval, megerősítette az elképzelésemet. :D) Van még egy szál, ami nyitva maradt. Remélem azt is, hogy ezzel majd foglalkozik az író a továbbiakban egy másik történetben.

Azt tapasztaltam, hogy a kiadó részben meghallgatta az olvasói véleményeket, mert térkép került a könyv elejére, amely nélkül egyébként lehetetlen lenne igazán értékelni a történéseket. Nagyon nagy szükség volt rá. Ami továbbra is hiányzik, az a szószedet. Értékelem a jóindulatot, amely abban jelenik meg, hogy a végén megad egy linket, ahol minden elérhető. Ha az olvasó nincs netközelben, akkor ez semmit nem ér. Az a szószedet továbbra is nagyon hiányzik.

A kiadás ettől az apróságtól eltekintve teljesen rendben van, mert a szöveg gyakorlatilag mentes a hibáktól és a rengeteg oldal ellenére a kötet kötése is csodásan állta az olvasási próbát, nincsenek kiesett oldalak, a könyv gerincén törésnek még a gondolata sem látszik. A borítókép egyébként ténylegesen Akkor 1291-es ostromát ábrázolja.

Hosszúra sikerül a mondandóm, de egy ekkora terjedelmű és ennyire összetett regényről nem is lehet rövidebben írni, mert a "jó volt" értékelés itt bizony nagyon kevés. Igen, a történet jó volt, de ahogy az első résznek, úgy ennek is lesznek ellenzői. Ahogy írtam is, maga az olvasás is embert próbáló igazi kihívás, sokan lesznek, akik feladják majd útközben. Bevallom, hogy bennem is megfordult, hogy félre rakom egy időre, de nem engedtem a kísértésnek és nem bántam meg. Akinek sikerül elérnie a végére, mindenképpen elégedetten fog visszatekinteni a regényre. Csak egy jó tanács: ha a hosszú leírások miatt úgy gondolod, hogy most fogod félbe hagyni az olvasást, akkor ne tedd. Vegyél egy nagy levegőt és folytasd.

Történelmi regényeket kedvelőknek mindenképpen ajánlom olvasásra. Ha valaki csak egy jól összerakott és hiteles történetre vágyik, akkor is. Kiemelkedő és egyedi regénynek gondolom ezt a történetet és a szerző méltán lehet büszke arra, hogy ilyet alkotott. Bármelyik külföldi könyv mellett megállja a helyét és remélem, hogy egyszer ki is jut a hazánk határain túlra a történet. Először azonban ismerjék meg a hazai olvasók és élvezzék minden sorát, mert az élmény igazán egyedi.

A recenziót Shanara-nak köszönjük!

Trux Béla - A templomos lovag (Fécsi szerint)

Mostanában sokkal többet olvasok, mint írok, és ez így nincs jól. Többek között azért, mert inkább a szakdolgozatommal kellene foglalkoznom, mint az egyéb teendőkkel...de majd nem sokára. Most inkább meg kellene írnom az íróasztalomon pihenő, pontosan 8 könyvről szóló postomat, és még akkor sem értem utol magam, csak egy kicsit lélegzethez juttatna...

Így hát nagy elhatározás kellett ahhoz, hogy a kezemből letegyem az épp aktuális olvasmányomat, és billentyűzetet "ragadjak". Ez rosszul hangzik, pedig igazából olyan szívesen megosztom Veletek Trux Béla könyvéről a véleményemet. (Csak lenne valaki, aki gépelget nekem. :-)) Na mindegy is, vágjunk bele...)

Gondolom tudjátok páran, hogy írok a Könyvfalók blogba is, havi két alkalommal. Itteni "tagságomnak" köszönhetően jutottam a lehetőséghez, hogy elolvashattam A templomos lovag c. kötetet, mely az Akkon sorozat 1. része, és Trux Béla elsőkönyves író nagyszerű irománya.

Rengeteg helyen olvastam szinte egy időben a könyvről, és arra gondoltam, hogy vajon nekem is tetszeni fog-e? Vajon ugyanúgy elvarázsolódok a könyv olvasása közben, és a keresztes háborúk idején érzem-e magam?

A kérdésekre a válasz határozott igen.

A könyv nagyon tetszett, éppen nekem való olvasmány volt. Kellően vastag, történelmi háttér, szerelem, küzdelem...

Bár a háborúkat nagyon nem szeretem, és jobban kedvelem, ha egy könyvnek inkább csak a hátterét adja a harc, ebben a kötetben az sem zavart, hogy a történet szerves részét a keresztes háborúk adták. Valahogy így állt össze a kötet, így lett kerek egész a történet.

A főhős egy fiatal férfi, Tristan von Zorn, akit egy nagyon "jó fej" földesúrnak ismerhetünk meg a kötet elején. Rendesen bánik a birtokán élőkkel, tisztességes, nincs benne önzés.

Hamarosan megismerkedik egy régi "ismerős" lányával, Susanne-val, akit első látásra megszeret, amúgy lovagias módon. Meglátja, beleszeret, és gyakorlatilag pillanatok alatt az életét tudná adni érte. A lánynak persze ez nagyon tetszik, s találkozgatnak egy ideig, mert mindketten tudják, hogy eltérő származásuk miatt nem igazán lehetnek egy pár...

A lánynak "remek" ötlete támad, hogy megoldja ezt a problémát, és Tristant a szerelem nevében kéri, hogy tegye meg, amit ő kitalált. Tristan természetesen nem jön rá, hogy micsoda csapdába csalták, de annyira elvakult a szerelemtől, hogy igazából semmi sem akadályozhatja meg a tragédiát, mellyel a fiú elindul egy úton, menekül a múltja elől, és egy másik jövőt épít magának, melyben Susanne csak álmaiban létezhet...

Tristant hajtja a kétségbeesés, a bűntudat, s csatlakozik a Templomosokhoz, akik toboroznak, hogy induljanak Isten nevében a Szentföldre. Birtokait a Rendnek adja, felölti a társaság megszokott ruházatát, és kezdetét veszi a nagy kaland, ahol a harcok közben is új barátokra tesz szert, ismeretlen emberekkel találkozik, s felbukkan egy lány is, aki különös praktikákat űz...

A könyv 652 oldala közül egyiken sem unatkoztam. Izgalmas, pörgős, cselekménydús történetnek lehettem az olvasója. Sokan írtak a méltatásán kívül még a hibáiról is, de én mindig "egyszerű olvasóként" állok neki egy kötetnek, és nem a hibákat keresem. Így ha nem szembetűnőek azok, sokszor észre sem veszem őket. Pl. itt is így volt. Engem csak sodort magával a sztori, mit törődtem én a hibákkal?? Semmit. Csak olvastam és olvastam... Néha bizony undorodtam is a leírtakról. Egy emlékezetes ilyen rész volt, mikor a részeg Enzoról olvashattam, aki képes volt megerőszakolni a saját lányát, aki hiába is próbált védekezni, s az anyjának is hiába mondta el a dolgokat másnap. A nő csak a részegsége miatt "bántotta" az urát...azért amit a lányukkal tett...hát el sem hitte Angelica panaszát... félkegyelműnek gondolta...Később a lány meghalt, magzatával együtt, melynek tulajdon apja volt a nemzője, és Enzo beállt a Keresztesek közé, így nem kellett a családja szemébe néznie.

Mindenesetre szeretettel ajánlom mindnyájatoknak ezt a könyvet, sőt a szerző azt ígérte, hogy karácsonyra itt lesz a következő rész is, úgyhogy azt is olvassátok el szaporán.

Még annyit írnék, hogy ne csak a történetet méltassam, a kiadónak, az ABA könyvkiadónak is kijár a dicsőítés, hiszen nagyon jó minőségű könyvet adtak ki. Én személy szerint azt szeretem, ha egy könyv puha táblás, így könnyebben gyűröm bele a táskáimba, viszont így könnyebben is sérül. Ezt a köynvet nem kíméltem, mégis alig látszik rajta, hogy forgattam, sőt a gerince egy kicsit sem tört meg. Könnyen forgatható, olvasható, igényes kiadvány, remélem, hogy a következő rész is ilyen lesz, mind belsőleg, mind pedig külsőleg.

A recenziót Fécsinek köszönjük!

Trux Béla: A templomos lovag (Christina alias Pöfivonat szerint)

"Szerelem, kaland, romantika, boszorkányság, alkímia… Ezernyi érzelem, szín és illat elegyedik ebben a monumentális ívű történelmi regényben, mely egy szerelmi gyilkosság árnyékában kezdődik. A romantikus dráma és a lovagi élet hiteles részletei mintha filmvásznon bontakoznának ki korhű részletességgel a különlegesen gazdag történetben. A regény a német kisnemesi származású Tristan von Zorn lovag viszonytagságos életét, egyszersmind a kereszteshadjáratok korának alkonyát varázsolja elénk meghökkentő elevenséggel. Tragikus végű szerelmi kalandja után Tristan a Templom rendjéhez menekül, s így akaratlanul részese lesz a késő lovagkor legmegrázóbb eseményeinek: Tripolisz ostromának és a Szentföld elleni végső hadjárat előkészületeinek. És amikor Tristant a történelem félholtan a porba sújtja a keresztesekhez csatlakozó kalandorok miatt, egy kivételes képességekkel megáldott gyógyító lány és egy új szerelem visszahozza az életbe."




Trux Béla regénye számomra igazi kakukktojás volt, hiszen egyszerre éreztem azt, hogy meg kell vennem, és azt is hogy nem. Nem tudtam eldönteni, hiszen egy elsőkönyves íróról beszélünk és néha előfordul, hogy az ember mellényúl. Végül a hatalmas dilemmámat az ABA Könyvkiadó oldotta meg, mert felajánlották, hogy előolvasója lehetek a könyvnek.

Abban a pillanatban, ahogy megkaptam úgy éreztem bele kell olvasnom, aminek a vége az lett, hogy végül úgy is maradtam. Már az elején képtelenség volt abbahagyni, a szerző annyira elvarázsolt a stílusával és a történettel, hogy azonnal függő lettem. Alig vártam, hogy elcsendesedjen minden körülöttem és átadjam magam a történetnek. Nem tagadom, hogy mióta erre a bolygóra megszülettem egyszer se vettem a kezembe történelmi regényt. Soha nem vonzott, soha nem érdekelt, egészen mostanáig. Részemről igazi bátorság volt, mindjárt egy olyan regénnyel kezdeni, ami még nincs is bent a köztudatban, de ettől csak még nagyobb kihívás lett.

"Ám a szív hangja nagy úr, a szerelmes szív pedig könyörtelen zsarnok, hívó szavára éppúgy rendülnek meg birodalmak, ahogyan egyszerű lelkeket juttat pokolra akarata. "

A történet sokkal összetettebb, mint amit a fülszöveg elárul nekünk. Sokminden előfordul ebben a könyvben és nem csak a főszereplő Tristan személyével ismerkedhetünk meg közelebbről. Monumentális műről van szó, hiszen közel hétszáz oldalon keresztül tart a történet, de nem is bántam, mert végig fenntartotta az érdeklődésemet. A történetvezetés gördülékeny, habár voltak olyan részek, amelyeket nem szerettem, de ez nem az író hibája,  egyszerűen én nem szeretem a háborúk borzalmait mutató részeket. A történet kiszámíthatatlan, mivel nem lehet előre tudni mikor mi fog történni. Sokan csak bizonyos fordulatok után keverednek bele az események láncolatába, néha okkal és néha ok nélkül. Eleinte ez egy kicsit zavart, olykor előfordult, hogy nem értettem miért is került egy-egy személy a történetbe, de végül mindig minden a helyére került.

A leírások, a jellemzések gyönyörűen vannak megfogalmazva. Bízom benne, hogy másnak is hasonló lesz majd a véleménye erről a regényről. Mivel egy kicsit nehéz mű terjedelemre, ezért előfordult, hogy néha pihentetnem kellett, de ez nem von le semmit sem az értékéből. Ha minden történelmi regény így van megírva, ennyire olvasmányosan és érdekfeszítően, akkor ide velük most azonnal, mert akkor bizony kell az összes.

"A falakon kívül, a házak viszonylagos árnyékából kiérve teljes hévvel csapott le rájuk a nap, hogy az esős évszak előtt még utoljára megmutassa valódi erejét. Nem kímélte őket; szikrát hányt a fegyvereken, átforrósította az acélt, és hőgutával fenyegetett."

Íme egy újabb magyar író, aki lenyűgözött engem, pedig igazság szerint nem tett semmi mást, csak megírta ezt a nagyszerű könyvet.

Értékelés: 5/5

A recenziót Pöfivonatnak köszönjük! 

Trux Béla: A templomos lovag (amilgade szerint)

Azt hiszem a legtöbb olvasónak megakad a szeme a könyv borítóján, és elgondolkozik az ember ha még azt is tudja, hogy az író első regényét láthatja a polcon. Én sokáig nézegettem Trux Béla könyvét, szerencsémre egy kedves ismerősöm kölcsönadta nekem, így belevethettem magam az olvasásba.

Tristan von Zorn beleszeret egy nemesi lányba, Susanne-ba. Nem lát, nem hall a szerelemben, éppen ezért olyan dolgot művel, ami nem egyezhető össze egy fiatal lovag életével. Menekülnie kell, és csak egyetlen kiutat lát maga előtt, ha beáll a Templomosok lovagrendjébe. Vagyonát átadva a Templomnak, elhajózik a Szentföldre, hogy bűnbocsánatot kapjon szörnyű tettéért.

Nagyon sok embernél olvastam, hogy a regény első 100 oldala elég romantikusra sikeredett. Ezt csak megerősíteni tudom, nagyon nehezen haladtam az olvasással. Úgy éreztem, hogy az író vagy túl írja az adott szituációt, vagy átlép fontos dolgokon. Szerencsére amikor a fiatalember belép a Templom kapuján megváltozik a könyv hangulata. Romantikus könyvből történelmi regény válik.

Érezhető, hogy az író hatalmas tudással rendelkezik a könyvben megírt időszakról. Nekem átlagos a tudásom a keresztes háborúkról, így persze ismerős néhány név, illetve történelmi esemény a regényben. A hiányosságaim egyáltalán nem zavaróak olvasás közben, hiszen olyan korhű leírást kaptam a fegyverekről, lovakról, ruhákról, élelmiszerekről és számos dologról, ami kivívja az elismerésemet az író felé. Sőt úgy éreztem, hogy Tristan élete szinte keretbe foglalja a Mennyei Királyság történelmét. Nem is a fiatal lovag a fontos, hanem maga Akkon, na meg persze a Templomosok.

Tristan igazán szerethető főhős, még akkor is, ha azonosulni, és megérteni elég nehezen tudtam. Az 1200-as évek vége felé azért elég keménykötésű férfiak éltek, az ilyen széplelkű fiúk nehezen tudtak volna boldogulni. Ebben a regényben nemcsak romantika, hatalmas véres csaták vannak, hanem egy cseppnyi misztikum is, ami a folytatásban biztos nagyobb szerepet kap majd. 

A könyv nyelvezete megfelelő, hiszen nem lenne hiteles a történet, ha a mai szófordulatokat használta volna az író. Azt is mondhatnám, hogy az író részletekre menően írja le a cselekményt, néha többször is utal ugyanarra a dologra. Gondolom a hangsúlyozás miatt, de nekem ez néha zavaró volt.

Összességében azt mondhatom, hogy egy igazán jó történelmi regényt olvashattam. Kíváncsian várom a folytatást.

8/10

A recenziót amilgade-nak köszönjük!

Trux Béla: A templomos lovag (Roni szerint)

Fülszöveg:

Szerelem, kaland, romantika, boszorkányság, alkímia… Ezernyi érzelem, szín és illat elegyedik ebben a monumentális ívű történelmi regényben, mely egy szerelmi gyilkosság árnyékában kezdődik. A romantikus dráma és a lovagi élet hiteles részletei mintha filmvásznon bontakoznának ki korhű részletességgel a különlegesen gazdag történetben. A regény a német kisnemesi származású Tristan von Zorn lovag viszonytagságos életét, egyszersmind a kereszteshadjáratok korának alkonyát varázsolja elénk meghökkentő elevenséggel. Tragikus végű szerelmi kalandja után Tristan a Templom rendjéhez menekül, s így akaratlanul részese lesz a késő lovagkor legmegrázóbb eseményeinek: Tripolisz ostromának és a Szentföld elleni végső hadjárat előkészületeinek. És amikor Tristant a történelem félholtan a porba sújtja a keresztesekhez csatlakozó kalandorok miatt, egy kivételes képességekkel megáldott gyógyító lány és egy új szerelem visszahozza az életbe. Igaz, csak azért, hogy felkészülhessen az utolsó nagy kalandra, mely a második kötetnek (A templomos utolsó háborúja) lesz a témája.

A könyvről: 

Sosem gondoltam, hogy regényt írni túl egyszerű lenne, de azt hiszem, történelmi regényt írni a legnehezebb dolgok egyike! Aki erre vállalkozik, annak ismernie kell a történelem, a művészettörténet, helytörténet és irodalom ide vonatkozó részeit,  annak kutatni kell, tanulni kell, de mindenekelőtt szeretni kell. Szerelmesnek kell lennie a korba, a történetbe, az akkor élt emberekbe. Nehéz feladat és valljuk be, csak igazán kevesen képesek rá.

Azt kell mondanom, hogy bizony Trux Béla egyike ezen kevés embereknek. Sőt! Annyira áttetszett a lapok között az ő hite, szeretete és élvezete e kor iránt, hogy én magam is úgy érzem most, ebben a korban akarok élni, létezni és lélegezni. Megszerettette velem, közel hozta hozzám, teljesen a lapjai között éltem napokig.

Ráadásul azt hiszem, sosem olvastam még olyan könyvet, amelynél ennyire éreztem az író jelenlétét. Átsejlett és ott volt a könyv minden lapján az Ő egyénisége, nemcsak írta a történetet és formálta az eseményeket, alakítgatta a szereplőket, de ő maga is átadott valamit önmagából. Nem tudom, hogy ezt hibának kell-e tekinteni, vagy sem, számomra ez hatalmas élmény volt, és úgy éreztem, Trux Béla ott ül előttem a tábortűz fényében és meséli a történetét :) Talán viccesnek hat, de azt hiszem, csak igazi történetmondóknak sikerül elérniük nálam ezt a hatást... 

De lássuk csak, miről is szól a könyv...

A fülszöveg sok mindent elárul - és sok mindent nem. Bevallom, bennem leginkább azt az érzetet keltette, hogy ez egy romantikus regény lesz, némi történelmi hátszéllel megtámogatva. Ehhez képest kaptam egy történelmi regényt, némi romantikus jelenettel megfűszerezve, némi szerelmi szállal súlyosbítva :)

A főhősünk a szó szoros értelmében Tristan von Zorn -valójában sokkal inkább egy helyszín, egy város áll a könyv középpontjában, méghozzá Akkon. Hozzá kapcsolódik minden szereplő, minden cselemény és minden tett. Ő a cél, az ok és a mozgatórugó, mindennek a kezdete és a vége. A legfőbb motívum. 

Valamennyi szereplő és esemény azt a célt szolgálja, hogy megismerjük és megértsük Akkon sorsának alakulását.

A könyv első része egyfajta bevezető, talán lényegtelennek is gondolhatnánk, ha nem lenne fontos szerepe abban, hogy bemutassa Tristan jellemfejlődését és tetteinek mozgatórugóit. 

Ez a rész valóban egy romantikus lovagi szerelem, egy fiatal, naiv férfi története.

Ezután a rész után azonban egy ízig-vérig történelmi regényt kapunk.

A cselekmény szépen, fokozatosan felépített, több szálon, több helyszínen zajlanak az események, hogy aztán mind egyetlen, közös szálban egyesüljenek. Régen láttam ennyire előre megfontolt, ennyire logikusan felépített cseleményvezetést, minden nézőpontból, több szereplőt bevonva minden szempontból beleláthatunk a történelem eseményeibe, ezáltal valóságosabbá, érthetőbbé és kézzelfoghatóvá válik minden, megértjük minden fél motívációit és indítékait, belelátunk az események mögötti politikai csatározásokba.

Az én megfáradt, éjszakára lecsapolt agyamnak néha túl sok és túl bőséges volt ez az információáradat, a történelmi háttér ismertetése, de ez semmit nem von le a könyv értékéből, sokkal inkább az enyémből.

A csatajelenetek izgalmasak, mozgalmasak voltak, a leírások csodaszépek és részletgazdagok, a párbeszédek tartalmasak. 

A Tristan és Adlin között lezajló beszélgetések bevallom, számomra sokkal inkább tűntek két eszme, két vallási és világnézet összecsapásának, mint két szerelmes ember civódásának, inkább fizikai, mint lelki vonzódást éreztem közöttük. 

Tristan vezeklését, megtérését meglehetősen nagy intenzitással éltem meg, bevallom még meg is sirattam őt, annyira nemes és magasztos volt e tette - itt emelkedett számomra az igazi nagyságok és hősök közé.

/Csak csendben teszem hozzá, hogy megkönnyeztem még más részeket is:

Tripolisz ostroma után Raoul nagyjelenetét és Gyula rendkívül megható szavait a felesége elvesztése után érzett ürességről. Csodálatos szavak voltak ezek, és külön örülök, hogy ezt éppen egy magyar ember szájából hallhattuk a könyvben./

Karakterek:

Alapjában véve a főhősünk Tristan von Zorn, aki magában hordozza mindazokat a jellemvonásokat, melyeket normál esetben egy lovagnak elképzelünk és hozzárendelünk: udvarias, erős, bátor, romantikus, aki képes bármit megtenni az általa szeretett személyekért és elvekért. 

Ez szép és jó, csakhogy a történetünk nem ennyire egyszerű. Tristan nem a történelemkönyvből lépett elő, vagy az irodalmi szöveggyűjteményből, ahol a trubadúrdalokról és a hős lovagokról tanultunk... Mert hiába testesíti meg mindezt, ő a könyv lapjain valóságossá válik, személyiséggé, aki képes a változásra:  megkeményíti őt az élet és a történelem eseményei. Fejlődik, alakul, megedződik. 

Bevallom, én eleinte túl puhánynak, túl naivnak tartottam, és rögtön ráaggattam a jelzőt: ő a "jófiú". De a könyv végéhez érve megszerettem, megértettem, becsültem az ő elvhűségét, kitartását és ragaszkodását egy ideológiához, amit talán ő maga sem ért. Talán elmenekülhetett volna, hallgathatott volna, de akkor sosem vált volna belőle igaz, erős és becsülendő ember. 

Ha jobban belegondolok, talán nem is az tesz valakit igazi lovaggá, amit elsőre gondolunk, hanem sokkal inkább az, amivé - vagy akivé - Tristan vált: Felnőtt emberré, aki képes vállalni a tettei következményeit, aki nem menekül el a büntetés terhe alól. Aki hű és méltó önmagához.

Bertrand személye volt a másik, akit szintén nagyon becsültem és szerettem: ő tipikusan a támasz, a barát és a ragaszkodás megtestesítője számomra.

Érdekes, hogy a női karakterek számomra mindketten teljesen ellenszenvesek voltak. _Suzanne-t az első pillanattól kezdve számítónak és önzőnek találtam, Adlin pedig túl rámenős, túl erkölcstelen volt az én ízlésemnek, aki a finom és gyámoltalan nőben látja a középkor ideálját. De lehet, hogy ez csak egy téveszme...:) Talán tényleg túl konvencionális vagyok :)

Nagyon örültem annak, hogy a sok-sok nemzetiség közül, a könyv vége felé végre megjelent a magyar is, Gyula és Péter személyében. Az ő karakterük elfeledtette velem a magyar lovagok hiányát, igazolva a magyar ember bölcsességét, erőnlétét és lelki nagyságát...

És még valami.... Valami furcsa oknál fogva mindig kiszúrom a filmekben és könyvekben azokat a karaktereket, akiket hiába szeretek és kedvencelek magamban, a sorsuk meg van pecsételve és nem sokáig lesznek szereplők az adott műben. Hát miért ne lett volna itt is másképp???  Valami sajátos tehetségem van ahhoz, hogy kiválasszam őket a sok-sok karakter közül, hogy aztán sírjak és keseregjek a haláluk felett...miért is lett volna ez itt is másképp?? Sőt! Kétszer is! :) /nem spoilerezek - így nem árulom el, kikről is van szó/

Borító:

Azt hiszem, a borító volt az, ami végérvényesen a fülembe ültette a bogarat: ezt a könyvet olvasni kell!

Látszólag semmi különös: egy lovag a kardját fogva... De megnéztétek már jobban?  Én nézem, és az jár a fejemben: ez a lovag imádkozik. Talán a csata előtti utolsó imája. De mégis több lehet annál, mert honnan ez az alázat az arckifejezésén? Honnan ez a beletörődés? Honnan ez a fájdalom?

Én meg akartam tudni... és megtudtam. És most, hogy tudom, azt kell mondanom, hogy a borító tökéletes. Visszaadja - számomra - mindazt, amit Tristanról gondolok, amilyennek őt látom... 

Arról nem is beszélve, hogy a cím betűtípusa mennyire tökéletes összhangot alkot a képpel, igazi erős, elegáns, lovaghoz és templomhoz méltó form.a

Gratulálok a tervezőnek! 

Érdekességek:

Több helyen olvastam, hogy néhányan hiányolták a könyvből a szószedetet. Valóban a könyv több olyan kifejezést, tárgyat vagy helyet is megjelöl, amiről nekünk, hétköznapi embereknek fogalmunk sincs. Eleinte én is nagy szemeket meresztve néztem ezeket, de azt hiszem, egyetlen egy dolog sem volt, amire a könyvben akkor vagy a későbbiek során ne találtunk volna leírást vagy magyarázatot.

Mégis... az emberek többsége vizuális típus, így jobban szereti látni is, amit elképzelt, ami a valóságban is létezik/létezett. Nos, erre is lehetőségünk van, hiszen az író hihetetlen jó kis képes szószedetet "szerkesztett" nekünk a facebook oldalán, ahol mindennek utánanézhetünk, ami érdekel minket. Én szívesen böngésztem a képek között, valódi csemege ez a felcsigázott érdeklődésünknek :) Köszönjük! 

Ugyanakkor azt is el kell mondanom, hogy a könyv óta iszonyatos módon megnövekedett bennem a kíváncsiság a templomos lovagok iránt. Ó, tudom én, hogy számos film/könyv és dokumentumfilm létezik a témában, de én nem a legendákra és a misztikumra, meg a szent Grálra vagyok kíváncsi, sokkal inkább a mindennapi életükre, arra, ahogyan a mindennapjaikat töltötték...azt hiszem, igazából az újonnan jött tudásomat szeretném letesztelni...:)

Ehhez tökéletesen megfelel nekem az a film, amit ma találtam: Arn, a templomos lovag.... Ismeritek? Bevallom, én azelőtt még csak nem is hallottam róla, pedig a trailert megnézve igen érdekesnek tűnik, és azt hiszem, hogy hamarosan bele is fogok kezdeni...

Összességében véve azt mondhatom, hogy hatalmas élmény volt e könyvet olvasni. Nem könnyű olvasmány, nem is egy estés, de olyan többlettudást, olyan érzelmi pluszt nyújtott, amit csak kevés könyv esetén érzek.

A folytatást - ha jók az információim - karácsonyra várhatjuk. Én mindenképpen felírtam a Jézuskához írt levelemre :)

A recenziót Roninak köszönjük!

Trux Béla: A templomos lovag (Shanara szerint)

Kevés olyan könyvet olvastam eddig, amelyiknek a szerzőjét személyesen is ismerem. No persze nem haveri ismeretséggel, de legalább már találkoztam és beszélgettem vele. A könyvvel is elég kacifántos módon kerültem kapcsolatba. Borga barátnőm nézte ki magának és a könyvhéten (amelyre az idén fellátogattunk), meg is vette, valamint részt vett a dedikáláson is. Miután kiderült, hogy a szerzővel majdnem földik, meg is hívta őt a Borsodi Molyklub egyik találkozójára, amelyre Béla nagy örömmel el is jött. Sok mindenről kérdeztük és Ő nagyon lelkesen és türelemmel válaszolt is. Szóba jött a kritika, a vélemények. Megemlítettem a blogomat, megadtam az elérhetőségét. Végeredményként megkaptam a könyvet a kicsi kacsómba. Befejeztem az éppen aktuális könyveimet és neki is láttam ennek a monumentális műnek. Dióhéjban ennyi. :)

Akik rendszeresen olvassák ezt a blogot azok tudják, hogy történelmi regényről nem sok kritikát írtam eddig. Pedig nem vetem meg ezt a műfajt sem. Főleg akkor nem, ha jó a stílus és a történet. A stílus ismeretlen volt (akkor még), de a történet jónak ígérkezett.

Miről is szól a könyv? A fiatal Tristan von Zorn lovag szívét elrabolja a szomszéd báró szép szőke lánya és olyan cselekedetre veszi rá, amely miatt a fiú menekülni kényszerül. Birtokait a Templomnak, azaz a templomosoknak ajánlja fel, ő maga pedig elszegődik a rendbe. Bűnbocsánatot remél attól, hogy a keresztet szolgálja és persze ki akarja verni a fejéből a lány által okozott csalódást, árulást is. Útja az Outremerbe, azaz a Szentföldre vezet, ahol lovaggá ütik. A regula szabályainak megfelelően megkezdi a templomos lovagok életét. A lovagi rendek fénykora azonban már leáldozóban van. A kereskedelem szabja meg a szabályokat. Tripolisz ostroma megrázó eseménye a történelemnek. A keresztesek serege sem válogatott és mindenre elszánt emberekből áll, hanem szedett-vetett csürhéből. Ez okozza a bajt is, amely miatt Tristan igencsak kellemetlen helyzetbe kerül.

A történet monumentális, alapos és történelmi szempontból hiteles. Az író nem a történet közepébe vág bele, hanem lassan indítja az eseményeket. Nagy hangsúlyt fektet a leírásokra és a szereplők gondolatainak, jellemének, motivációinak megismertetésére. A gyönyörű és részletes leírások eredményeként minden apró részlet fontossá válik és a helyszínek, események szinte filmszerűen, valósághűen elevenednek meg olvasás közben. Mindössze azt a hibát követte el, hogy az első kb. 100 oldal egy kicsit túldramatizáltra sikeredett. Az utána következő oldalak, és persze van belőlük bőven, viszont kifejezetten olvasmányosak. Nem vagyok a történelmi regények rajongója, de határozottan lekötöttek az események és az indokok. Meglepődtem, amikor a történet gyakorlatilag szépirodalmi stílusban bontakozott ki a lapokon. Le a kalappal az író előtt, mert a mondatai nagyon szépek, a történetvezetése kiegyenlített, folyamatosan fenntartja az érdeklődést.

Kifejezetten tetszett, hogy a történelmi eseményeket hitelesen adja vissza a kötet. Látszik, hogy a hitelesség az írónak is nagyon fontos és nagyon szereti ezt a korszakot. Szintén pozitívumként tudom értékelni, hogy nem a keresztes háborúk fénykorába helyezte a cselekményeket, hanem a hanyatló korszak időszakára. Ezzel a lépésével olyan eseményeket tudott becsempészni, sőt a története alapjaivá tenni, amelyek nem olyan ismertek, mint a fénykor eseményei. Engem ez kifejezetten érdekelt, hiszen erről a korszakról nem mindenki ír szívesen. Örülök neki, hogy Béla ezt megtette.

Tristan szerethető, bár kicsit naív karakter, aki folyamatosan változik. Nagyon könnyen befolyásolható, próbál megfelelni annak, amiről úgy gondolja, hogy a menekülést jelenti a számára. Többször fogtam a fejem és közben bosszankodtam a lépésein, mert nem értettem, hogy miért nem szúrja ki a szemét a nyilvánvaló. A kötet végén pedig értetlenül olvastam a róla szóló részeket, mert nem igazán tudtam azonosulni az elhivatottságával, az eszméivel. Én biztosan mást tettem volna az ő helyében. Igaz, hogy nem is álltam templomosnak. :)

Akkon napjainkban. Ma Acre a város neve.

Több lényeges karakter is később kapcsolódik be a cselekményekbe. Az ő történetszáluk is részletesen kidolgozott. A legtöbb ilyen később bekapcsolódott szereplő sorsa már eldőlt vagy kirajzolódott ebben a kötetben, de van akié még homályba burkolózik. Gondolom róluk majd a folytatásban fogunk többet megtudni. Bevallom, hogy Enzo-t nem szerettem, de a kádár, a pék és természetesen Adlin nagy kedvenceim lettek. A titokzatos fekete csuklyás, lovaglópálcás zarándok pedig határozottan kíváncsivá tett. Van még jó pár szereplő, aki érdekes és persze fontos.

Beszéljünk a szerelmi szálról, mert végül is romantikus regényként hirdetik a könyvet. Az első fejezet főhősünk első szerelmét mutatja be. Ez egy kicsit eltúlzott. A szerelem és a leírása is. Majd hosszú ideig csak szerelem utáni bánkódásról, illetve a felejtésről olvashatunk. A fő hangsúly a történelmi eseményeken van. A könyv utolsó harmadában találkozunk ismételten a romantikus szállal, de ez már más, mint a könyv eleje. Titokzatos, csipkelődős, megrázkódtató. Öröm olvasni. Számomra a könyv egyik legjobb része.

A kötet nem rövid, de a vége eseményeket olvasva bántam, hogy vége lett. Tudom, hogy van folytatás és már most hiányzik. Szörnyű lenne, ha nem olvashatnám majd tovább a történetet. Egy ilyen felvezetés után egyszerűen muszáj tudnom, hogy mi lesz a vége.

A könyv kiadása kifejezetten jól sikerült. Igényes kiadvány. A közel 650 oldalhoz képest a kötet nem indokolatlanul vastag, a lapjai gyönyörű fehérek, a betűmérete olyan, hogy nagyon kellemesen olvasható. Viszont súlya az van. Magam is meglepődtem. Az ilyenre mondják, hogy van benne anyag, méghozzá nagyon jó anyag. :)

Egy hibája van mindössze a kiadásnak: nagyon hiányzott belőle a szószedet (kifejezések, uralkodók, helyszínek) és a térképek. Nem haladtam túl gyorsan az olvasással. Ennek egyik oka, hogy a szép körmondatok és az események igényelték az odafigyelést. A másik ok, hogy nagyon sokat lógtam a neten és kutattam a mindenféle kifejezéseket, uralkodókról szóló kiegészítő információkat, térképeket. Határozottan emelne az olvasási élményen, ha a következő kötetben ezek szerepelnének. Ha valaki nem olyan kíváncsi, mint én és megelégszik a könyvbeli leírásokkal, akkor sem kerül hátrányba, mert az író alapos és a történet szempontjából fontos eseményeket, szereplőket részletesen bemutatja.

Egy kis térképi segítség az olvasáshoz.

Amikor erről a könyvről hallottam, illetve amikor belekezdtem még nem gondoltam, hogy ennyire tetszeni fog. Számomra eddig inkább történelmi regény ez, mint romantikus. De ez csak előnyére válik a történetnek. Egy író első könyvének fantasztikus. Egyértelműen látszik rajta, hogy igazán szívből írt erről a korszakról és erről a történetről. Minden alaposan kidolgozott és nem csak történelmileg hiteles, de logikailag is a helyén van. A szereplők élnek, a helyszínek megelevenednek a lapokon olvasás közben. Ez az ami miatt szívesen olvastam ezt a regényt. Remélem, hogy ez a rajongás és ez az elhivatottság a későbbiekben sem fog csökkenni az író részéről és minden könyve ilyen lesz.

A folytatásra már most fenem a fogam. Mindenképpen olvasni szeretném. Végre egy olyan történelmi romantikus könyvet olvashattam, ahol a történelem nem csak a történet hátterét adja, hanem nagyon is lényeges. Sőt... Pont így szeretem. :) Olyan könyv ez, amelyet mind a női, mind a férfi olvasók kellő élvezettel fogyaszthatnak és kényelmesen elmerülhetnek a történetben. Nyugodt szívvel tudom ajánlani. Olvassátok. Megéri.

Pontszám: 10

Kiadó: Aba Könyvkiadó

Kiadás éve: 2012.

Terjedelem: 652 oldal

Teljes ár: 3.490,- Ft

Sorozat: Akkon

Folytatás: Akkon ostroma

A recenziót Shanara-nak köszönjük!

Pergel Zsolt: Halálgyár (Zakkant szerint)

"Csak ültek ott, és várták a döntést, hogy mit ítél a bíró, mennyit ér egy megszüntetett élet. A hosszú hónapok alatt lényeges változáson mentek keresztül. A kezdeti gyűlölet és a harag mostanra elmúlt, csupán a végtelen szomorúság volt az, ami megmaradt. Dolgozott bennük, és kitöltötte a mindennapjaikat."

  

Megdöbbentő könyv. Nehéz erről recenziót írni, ez az a kategória amit el kell olvasni, még akkor is ha közben fájdalmas és felháborító. Pergel Zsolt megtörtént esetet dolgoz fel könyvében, ami a Kádár korszak sötét éveiben történt meg.

Pontos évszámot nem lehet belőni és a magyarországi kórházak is csak azoknak lehetnek ismerősek, akik jártak ott, akárcsak maga a Város, ahol a történet játszódik. A szerző a könyv utószavában így mesél a történetről:

"Az általam kreált karakterek természetesen nem léteztek vagy legalábbis más néven és más jellembeli tulajdonságokkal élték életüket, de a tények ettől nem változnak. Abban a bizonyos kórházban az akkori vezetőség és maguk az orvosok is tudtak erről a bűncselekmény-sorozatról, és részt vettek benne. Nevezetesen abban, hogy az ezer gramm alatti és gyenge vagy alig észlelhető életjeleket mutató koraszülött babákat abortumként könyvelték el, és úgy is kezelték őket: a szó szoros értelmében kidobták őket a szemétbe"

Akkoriban ennyit ért egy élet. Valahol a vezetés felső szintén magas rangú emberek döntötték el, hogy egy-egy kórházban milyen hozzáállással kezeljék a koraszülést és mennyi esélyt adjanak egy-egy kis életnek. A doktorok orvosi esküjüket megszegve tartották be az utasítást, mert rettegtek attól, hogy karrierjüknek és életüknek búcsút inthettek.

A regény főszereplője Dr. Nagy Levente igazságérzete miatt már összetűzésbe került egy fővárosi kórház vezetésével, így vidékre száműzve próbálják elhallgattatni a fiatal orvost. A férfi lemondott pesti életéről, karrierjéről és aktatologatóként igyekszik túllendülni az őrült időkön. Egy darabig megy is neki, ám hamarosan fura dolgokat kezd tapasztalni a kórház szülészetén, ami nem hagyja nyugodni. Gyanúsan hasonló eseteket lát, mint ami ellen egykoron felemelte a hangját és ami miatt elhallgatták. Igazságérzetét hiába próbálja elnyomni, nem tudja, így újra nyomozásba kezd és megdöbben a látottakon. A kórház főorvosa, adjunktusa és a szülészet orvosa is nyakig benne van a szörnyűségekben.

Levente története mellett megismerhetjük Zsófia mindennapjait, aki titkárnőként a kórház főorvosával folytat viszonyt. A lány édesapja az Intéző, aki azért felel, hogy a titkok ne derüljenek ki és mindenki csak annyit tudjon, amit fel tud dolgozni. Levente egyre jobban beleássa magát a Város szülészetének ügyeibe és közben Zsófiához is közel kerül, nem is sejtve, hogy az édesapja egy utasítással örökre elintézheti az orvost. Közben feltűnik a Kalapács névre hallgató titkos szolgálatis, aki nevét a kedvenc játékszeréről kapta, amivel igencsak fájdalmas belátásra bírja az embereket, akik nem a felsőbb utasításoknak megfelelően viselkednek. Betekintést nyerhetünk egy morfium függő orvos (Barnabás) munkájába és droghoz való menekvésébe a szörnyűségek elől és tanúja lehetünk a szülészeti osztályon dolgozó nővér áldozatos munkájának.

Megismerhetünk egy terhes anyukát is (Emesét, és férjét Gábort, aki egy gyárban műszakvezető), aki féltőn óvja magzatát. Sajnos elkerülhetetlen, de ők szomorú főszereplői lesznek ennek a borzasztó történetnek.

Mert a halál akkor a legfájóbb, ha még csak emlékünk sincs az ismeretlenül is szeretett személyről, ha nem tudtunk elraktározni magunkban semmilyen képet róla, amely esetleg lelki mentőövet nyújthatna a fájdalom perceiben.

Pergel Zsolt valóságos történetre épít, éppen ezért ennyire erős és éppen ezért ennyire szomorú. Hogy ilyenek megtörténtek akkoriban és ezeket az eseteket elhallgatták. Hány anyuka hitte azt, hogy gyermeke halva született? Hány koraszülött nem kapott esélyt mert statisztika volt egy-egy jelentésben? Hány orvos nézte végig kollégái ügyködését és őrült bele abba a tudatba, hogy nem tud segíteni ezeken a szerencsétlen gyereken, mert akkor őt magát is eltiporják és eltörlik a Földről? 

Értékelés: 5/4 

Nem szeretnék sok személyes véleményt beletenni a blogba, nem kenyerem a politizálás sem és mivel nem látom át az akkori rendszert és mivel nem is éltem akkor, így nem vonok le következtetéseket. Ezeket megteszik majd mások. Csak annyit tudok leírni, hogy nagyon szívszorító volt olvasni ezeket a sorokat. Tudjátok, vannak olyanok, amikor ülsz a villamoson és tudod, hogy le kéne szállni, de nem tudsz mit csinálni csak nézel ki a fejedből és alig bírsz megmozdulni a döbbenettől, amit 2 oldallal ezelőtt olvastál. Amikor csak arra tudsz gondolni, hogy miért történtek ilyenek? Nah! Valahogy így éreztem magam a könyv vége felé én is.

Az író bár csak 160 oldalban meséli el a történetet, de ez bőven elég arra, hogy jó korképet és jellemábrázolást kapjunk a szereplőkről. Jól elkülönülnek a jó és a rossz oldal kulcsfigurái, de azért meglepetések is értek a Halálgyár című regény végén. Ha valaki magyar vonatkozású és felkavaró regényt szeretne a kezébe venni a szülésszabályozás témakörében és elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy az abortuszról, a halva született gyerekekről, a kukába dobott életekről olvasson, annak sok erőt kívánok a könyvhöz. Jó, hogy valaki írt erről, mert ez a téma fontos és kell róla beszélni/írni még akkor is ha múltbeli eseményeket dolgoz fel.  

Néhány hasonló vonatkozású cikk még a témában:

Abortuszipar a szocializmusban: 5 millió elvetetett magzat

Csecsemőgyilkosságok a Kádár-korszakban

Életről dönteni - De kiéről? 

A könyvben Dr. Czeizel Endre utószavát olvashatjuk:

"A könyv egy szégyenletes orvosi gyakorlatot tár fel, és írója jól érzékelteti, hogy a tisztességes orvosok számára ez mekkora lelki terhet jelentett, hiszen többen bele is rokkantak. Maga a téma, vagyis az extrém koraszülöttek megléte azonban jelenleg is súlyos orvosi gond, és valójában csak egy igazi megoldás ismert: a megelőzés. (...) Sok gondunk közül Pergel Zsolt egyet emel ki, és mutatja be jó írói kvalitásokkal. Érdemes megismerkedni ezzel a problémával, mert megoldása túlnyúlik az egészségügy hatókörén, össztársadalmi megvitatást és konszenzust igényel. Ajánlom ezért az olvasók figyelmébe Pergel Zsolt könyvét."

A recenziót Zakkantnak köszönjük!

Lilian H. AgiVega - A Bermudák királynője (Keményfedél szerint)

Árkádia, a Bermudák királynője egykor Atlantiszon élt, de szülei a varázsképességei és egy jóslat miatt elüldözték a tenger mélyére. Itt nőtt fel a kislány, ápolgatva gyűlöletét, de mire akkora hatalma lett volna, hogy eszébe jusson megtorolni a sérelmeit, Atlantisz elpusztult. Hogy szolgákat szerezzen, felszíni embereket rabol el repülőkről és hajókról (igen, a hírhedt Bermuda-háromszögben járunk), bár ezen túl nem érdekelte a fenti világ, mígnem egyszer fennakadt a varázshálóján egy férfi és a kisfia, zsebében egy különös, Atlantiszról származó tárggyal, Aengus rég elveszett mobiljával. Árkádia ráébred, hogy Atlantisz trónja tízezer éve őt illetné, és úgy döntött, visszaszerzi, elrabolja Azaészt, és a kis Arielt, elindítva ezzel a lavinát a titkok és ármánykodások világában.

Ez a kötet volt a kedvencem a három közül, pont amiatt, aki egyébként nem lett a szívem csücske, Árkádia miatt. Aki olvasta az első kettőt, és tetszett neki is, biztosan nem fog csalódni. A szereplők hozzák a megszokott formájukat, viccesek és szeretnivalóak, mint ahogy a történet is az, még felnőtt fejjel is.

Ahol különösen szerettem, az Árkádia, ez volt a történet középpontja, innen indult minden, és itt történtek a legizgalmasabb dolgok. Ariel különösen édes volt a hallgatagságával, és Azaész meg Azaész, őt nem lehet nem szeretni. Ami nem tetszett, hogy Árkádia, a királynő, hiába volt tízezer éves, valahogy a lelkivilága nem fejlődött együtt a korával, megmaradt kis hisztis tininek.

Azaész kiszabadítása nem kis feladat, szinte mindenki felvonul: felesége, Lilla, egy filmcsillag, a pilisi tündér, Csenge, és nem maradhat ki a balhéból Aengus sem, aki egyébként is szellemes, de most még konkrétan is az.

Nagyon jól éreztem magam ebben a  világban, amit Ági remek fantáziával alkotott: vegyes sellő-tündér-ember történet, teli titkokkal, amik megfejtésre várnak, és szereplőkkel, akiket szerethetünk, és utálhatunk, és sok-sok vicces jelenettel. Szerintem a humor a legnagyobb erénye a könyvnek, és a rengeteg helyszín, ahol játszódik: Atlantisz, Pilis, Görögország, Bermudák, a tengerfenéken, és a felszínen. Igazán változatos, és ahogy a fejezetek váltakoznak, úgy kerülünk egyik színes és érdekes világból a másikba.

Az egyetlen hibája viszont, amit az összes előző kötetnél éreztem, hogy túlírt. Egyes szereplők túl sokat beszélnek, bár az is tény, hogy általában ez nem unalmas, inkább csak felesleges.

Ezzel együtt is nagyon tudom ajánlani, mert a történet egyedi, fordulatos és izgalmas, és bár mese, erről nagyon könnyen meg fog mindenki feledkezni.

Azaész jellemfejlődése ugyanis egy olyan momentum, amit nem tudom, hogy előre betervezett-e Ági, vagy időközben muszáj volt embert faragnia belőle (remélvén, hogy egy idő után úgyis mindenkinek benő a feje lágya), de az egyik legnagyobb jellem volt a sorozatban. kedveltem őt akkor is, amikor kis pukkancs rosszcsont volt, felelőtlen és önző, és most is, amikor már megtanulta mindennek az értékét, és képes volt okos döntéseket hozni.

A recenziót Keményfedélnek köszönjük!

Lilian H. AgiVega: A Bermudák királynője (Tímea szerint)

Írország tündérek lakta zöld lankái, Norvégia, Santorini, a Pilis és az elsüllyedt Atlantisz után a Második Atlantisz-trilógia befejező részében egy minden eddiginél különlegesebb helyszínre utazunk: a Bermuda-háromszögbe. Melynek rejtélye évszázadok óta foglalkoztatja a tudósokat és a tengerészeket – hát most végre megtudhatjuk, mi az a titokzatos erő, amely eltünteti az emberi szemek elől az arra tévedőket. Egy mélyben rejtőző birodalom, Árkádia, s annak hatalmas varázserővel rendelkező, velejéig gonosz uralkodónője, Árkádia (ó igen, a hölgy oly szerény, hogy saját magáról nevezte el birodalmát).

Árkádia hercegnő Atlantisz királyának, Atlasznak lánya, akit egy ősi jóslat miatt szülei száműztek otthonából – jó tízezer évvel történetünk előtt. A dühös, kitaszított kislány az évezredek alatt a világ leghatalmasabb varázslójává nőtte ki magát: mágiája segítségével tartja fiatalon magát és leghűségesebb szolgáit, és rántja mélybe időről időre a mélytengeri birodalma felé tévedő hajókat, ha épp rabszolga-utánpótlásra van szüksége. Egy magyar kisfiú is az áldozatok közé keveredik, akinél egy sajnálatos véletlennek köszönhetően ott van egy atlantiszi technológiával készült tárgy – ami lehetetlen, hisz Atlantisz évezredekkel ezelőtt elsüllyedt. Árkádia és udvari tudósa, Filokratész eme furcsaság nyomába eredve lel rá Második Atlantiszra, rabolja el Azaész királyt és kislányát, hogy aljas kis terveik segítségével minden eddiginél nagyobb varázserőt szabadítsanak el.

Hogy miért van szüksége Árkádiának Azaészre, az maradjon a könyv titka, a lényeg úgysem ez. Hanem az a rengeteg komikum, amivel az Azaész megmentésére igyekvő kis tündér-ember-atlantiszi kompánia útja és ámokfutása szolgál. Természetesen Lilla királynő nem nézi tétlenül férje és lánya elrablását, és utánuk indul, vele tart (kis kitérőkkel, és némi szélhámossággal…) Aengus, a tündértrón várományosa, kedvese, a pilisi tündérlány, Csenge, egy csapatnyi tündér, Spiridon Papafotiu, az egyetlen Nobel-díjas atlantiszi, no meg Kevélyessy Richárd, a kissé depressziós filmcsillag, aki szintén „kerülőúton” keveredik eme kalamajkába. Bár talán nem annyira, mint Lilla öccse, Patrik, aki már megint rosszkor, rossz helyen keres kalandot…

Minden fontosabb szereplő a fedélzeten, indulhat hát a nagyszabású mentőakció – ne felejtsem el, közben egy elrabolt tündérkirályt is kiszabadítanak. Ebből is látszik, hogy akcióból ezúttal sincs hiány, ami most kifejezetten jólesett. Az első résznél még felróttam a szerzőnek, hogy a könyv túlzsúfolt, a második ellenben kissé leült – a harmadik kötetben végre sikerült tökéletesen eltalálni az arányokat. A folyamatos pörgés, az okosan elejtett utalások, az itt-ott felbukkanó mellékszálak közepette könnyebben megbocsátottam a stílusbeli döccenőket és a néhol picit túlírt részeket – egyszerűen jól szórakoztam.

Leginkább a félreértések során, és az idővel egymástól elszakadó szereplők kis mellékakcióin – Patrik és árkádiai „barátnője” cívódása, Spiro és „Filokretén” elme-párharca, és a titokzatos „szellem” garázdálkodása remek volt. Igazából ezek a mellékszálak sok esetben jobban lekötöttek, mint a fő csapás, Árkádia és Azaész küzdelme. Pedig azt kell mondjam, a varázslóhölgyemény Azaész mellett a trilógia tán legérdekesebb karaktere: egy tízezer éve fortyogó duzzogó kislány, aki mindent és mindenkit tönkretesz, miközben csak szeretetre vágyik. Van, aki ezt felismeri a szereplők közül, de persze Árkádiának már nincs visszaút – bukása mégis szomorú és tanulságos. Addig azonban hosszú út vezet, tele szerelemvarázzsal, féltékenykedéssel, iróniával, humorral, csatával, tragédiával és okoskodással – már egy Spiro is sok volt néha, hát most aztán megkapjuk a magunkét: nem is egy, hanem két „atlantiszi lángelme” fáraszt minket fizikával, holokristályokkal, oreikhaloszokkal és saját nagyszerűségük hajtogatásával. Nem lehet nem szeretni őket…

A temérdek humoros helyzet és gigantikus összecsapás közepette a lényeg mégis csak Azaész útja, melynek során az első kötetben megismert önző kis sellőficsúrból a második részre komoly férfi és hűséges férj, a befejezésre pedig felelős családapa és igazi király válik. Aki eljut arra a pontra, hogy meghozza a legnagyobb áldozatot a családja és a birodalma érdekében – még szerencse, hogy mindig akad valaki, aki megakadályozza benne. Azaész beért, a trilógia nyitányában még igazán idegesített és konkrétan kiborított, mostanra viszont megkedveltem, és őszintén meghatott a vívódása és az út, amit bejárt. Csak gratulálni tudok a szerzőnek, a „gyermek” felnőtt, és igazán szívdöglesztő férfiú vált belőle!

Remek kis sorozat lett a Második Atlantisz – okos, átgondolt történettel; egyedi szereplőkkel, akik közt éppúgy akad imádni- mint utálnivaló, de egy biztos: egyikük sem sablonkarakter; jó adag mondanivalóval, amit sikerült ifjak és idősebbek számára is fogyasztható módon csomagolni, minden erőlködés és szájbarágás nélkül; és pörgő, izgalmas cselekményvezetéssel. Én mindhárom részen nagyon jól szórakoztam, mégis, nem tagadom, legjobban ez, a harmadik tetszett. Továbbra is csak ajánlani tudom minden olvasni szerető tizenévesnek: a sok külföldi sikerkönyv mellett bőven megérdemel egy esélyt ez a kis hazai gyöngyszem.

A recenziót Kovács Tímeának köszönjük!

Lilian H. AgiVega: Az elveszett tündérfalu (Tímea szerint)

Lilian H. AgiVega bő egy éve megjelent első könyve, a Második Atlantisz – A tízezer éves varázs anno meglepett fordulatos, jól átgondolt történetével, eredeti karaktereivel, a sellők és tündérek évezredes háborúskodásával; és noha voltak kritikáim, alapvetően kellemes olvasmányélményként maradt meg bennem. Nem kellett sokat várni a folytatásra, tavaly év végén a boltok polcaira került a trilógia második kötete, Az elveszett tündérfalu. Ami, hogy egy dicsérettel kezdjem, külsőre sokkal tetszetősebb lett, mint az első rész – a színvilág és a borítórajz is szemet gyönyörködtető.

A történet tíz évvel az előző kötet eseményei után veszi fel a fonalat. Atlantisz és a tündérek viszonya immár baráti, épp a békekötés tizedik évfordulójának ünnepségén találkozunk először a főszereplőkkel. Azaész és Elel Atlantisz trónörökös párjaként boldogan élnek; a tündérherceg Aengus semmit sem változott, hiába trónörökös, épp olyan bajkeverő, mint régen; a felszínen Spiro a Nobel-díj birtokában világhíres tudóssá nőtte ki magát; Budapesten pedig egy kisfiú, Lantos Patrik próbál megbarátkozni azzal, hogy noha édesanyja, Finola tündér, ő inkább apjára ütött, és ember lett belőle. De legalább nővére meglátogatja a nyáron, aki nem más, mint Atlantisz örökösének felesége. Csak az unalmas férjét hagyná otthon!

Sok jól ismert szereplő, sok helyszín, és még több konfliktus – no meg jó néhány újonc, akik közül van, aki csak bajt kever, de akad olyan is, aki közel kerül a szívünkhöz. A kis Patrik erdei bóklászása közben felfedez egy kiszakadt tündérkolóniát, akik tízezer éve Atlantiszról menekültek el, s épp a Kárpát-medencében telepedtek le. A kicsi, elzárt közösség mit sem tud Atlantisz pusztulásáról, vagy az írországi tündérekről, saját szabályaik szerint élnek, matriarchális társadalomban, és nem engednek maguk közé idegeneket – kivéve, ha szükségük van rájuk. Most éppen Aengus-re, aki a kis Patrik keresésére indult, ám a falu – no meg egy elbűvölően vad tündérlány, Csenge – szó szerint rabul ejtette.

Miközben Aengus behatóan ismerkedik a magyarországi tündérekkel, s jó néhány nem várt fordulatban lesz része, Elel és Azaész Santorinin próbálja kipihenni az atlantiszi hétköznapokat – kevés sikerrel. Azaész, akinek édesapja a halálán van, kénytelen szembenézni az uralkodás rá váró feladatával, s ezzel párhuzamosan növekvő varázserejével. A trónörökös, aki még mindig a tíz évvel korábban elkövetett ballépései miatt bünteti saját magát, és retteg a saját erejétől, jó úton halad afelé, hogy végleg elidegenítse feleségét. Amiben szívesen segédkezne a váratlanul felbukkanó régi ismerős, az immáron híres színész Richárd.

S ha mindez még nem lenne elég, feltűnik Spiro eddig ismeretlen féltestvére, a francia kutató Lucien, aki híres bátyja találmányai iránt érdeklődik – nem minden hátsó szándék nélkül. A balesetben lebénult kislánya műtétéért bármire képes Lucient kapzsi főnöke kényszeríti ipari kémkedésre – egyikük sem számít rá, hogy nem csupán néhány Nobel-díjra érdemes fizikai felfedezést rejt Spiro laboratóriuma. Mindeközben Atlantiszban valakik arra készülnek, hogy eltegyék láb alól a trónörököst, akkora kalamajkát indítva el ezzel a felszínen is, ami a tündérek varázserejének megsemmisüléséhez vezethet.

Elképesztő fordulatok követik egymást a regényben, csak úgy kapkodja a fejét az olvasó, nem egyszer éreztem azt, hogy kicsit sok is a jóból. Különböző nézőpontokból láthatjuk az eseményeket, pillanatok alatt ugrálunk térben és időben, s ahányszor azt hisszük, elérkeztünk a fő konfliktushoz, jön egy újabb csavar. A rengeteg fordulat és az új szereplők ellenére valami nekem mégis hiányzott a könyvből: az újdonság varázsa. Így egy év után elmondható, az első részt nagyrészt a frissessége vitte el a hátán, épp ezért nem sikerült a folytatásnak közel kerülnie hozzám. Egyszerűen azt éreztem, én ezt már olvastam egyszer. Persze ez önmagában még nem jelent semmit, hosszú és sikeres sorozatok aratnak világszerte úgy, hogy ennél még sokkal inkább ismétlik önmagukat.

A szereplőket illetően egy nagy meglepetésben volt részem: az első rész vitathatatlanul legidegesítőbb szereplője volt Azaész, ehhez képest ezúttal ő került a leginkább közel hozzám – vélhetően azért, mert önsanyargatása, belső konfliktusai, vívódása a varázserejével kapcsolatban jóval komolyabb réteget adott a történetnek, mint bármi más. A többiek ugyanis leginkább még mindig önmagukkal és a szerelemmel voltak elfoglalva. Ugyan nem kamaszos nyűglődéssel és „szeret – nem szeret” huzakodással, hanem házassági válsággal, várt vagy váratlan gyermekáldással, féltékenykedéssel, de így is: túl sok a romantika. Ráadásul túl sokszor éreztem azt, hogy a lelkizések túlírtra és feleslegesen szájbarágósra sikerültek. Ami már csak azért is furcsa, mert az akciójelenetek vagy a drámai csúcspontok gördülékenyek és pörögnek, ahogy kell.

Ugyan hiányzott az első rész újdonsága, és nem tudott úgy elvarázsolni Az elveszett tündérfalu, mint a Második Atlantisz, csalódásnak semmiképpen nem mondanám. Korrekt folytatás, rengeteg jó ötlettel, és egy kiemelkedően okos cselekményszállal: ezek után kíváncsi vagyok, mit hoz a harmadik – egyelőre utolsó – kötet. Annál inkább, mert minden kritikám ellenére azt kell mondjam, ez a sorozat átgondoltabb, és jobban van megírva, mint az agyonsztárolt ifjúsági fantasy sorozatok jó része. Mondom ezt úgy, hogy szívesen és sokat olvasok a műfajból – és nagyon örülnék, ha a műfaj fiatal magyar képviselői legalább akkora publicitást kapnának itthon, mint a külföldi sikersorozatok szerzői.

A recenziót Kovács Tímeának köszönjük!